Az ajándék, ami mindent tönkretett – Egy magyar család széthullása egy örökség miatt

– Anya, ezt nem gondolhatjátok komolyan! – csattant fel Karolina, a lányom, miközben remegő kézzel csapta le a kávéscsészét az asztalra. – A nagymama gyűrűjét? Eladni? Csak hogy egy lepukkant lakást vegyetek a belvárosban?

Ott ültem a konyhaasztalnál, és úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a szobából. Mellettem Misi, a férjem, makacsul előre nézett, mintha a linóleum repedéseiben keresné a választ. A lakásban feszültség vibrált, mint vihar előtt a levegő.

– Karolina, értsd meg… – kezdtem csendesen, de ő közbevágott.

– Nem! Nem értem! Az a gyűrű az egyetlen emlékünk a nagymamáról! És Sanyi? Tudja már? – fordult hirtelen az öccse felé, aki a sarokban állt, karba tett kézzel, sötét arccal.

Sanyi csak vállat vont. – Nekem mindegy – mondta halkan. – Úgysem jövök már haza. Nektek úgyis mindig minden jobban tudjátok.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: amit ajándéknak, új kezdetnek gondoltunk Misivel, az valójában egy szakadék lett köztünk és a gyerekeink között.

Minden egy esős novemberi délután kezdődött. Misi izgatottan rontott be a konyhába, kezében egy cetlivel.

– Képzeld, Ilonka! – hadarta. – A régi főnököm, Lajos bácsi eladja a lakását a Blaha Lujza téren! Három szoba, tágas, világos! És nekünk adná féláron! Csak most kell dönteni!

Először nevettem. Miért kéne nekünk nagyobb lakás? A gyerekek már kirepültek; Karolina tanítónőként dolgozott Zuglóban, Sanyi pedig informatikusként Pécsen élt albérletben. Mi ketten meg elvoltunk a kis panelban Újpesten. De Misi nem hagyta annyiban.

– Gondolj bele! Ha majd unokák lesznek… vagy ha valamelyik gyerek bajba kerül… Vagy ha mi már nem bírjuk egyedül! Ez befektetés!

Aztán jött a hideg zuhany: Lajos bácsi sürgetett. Az ár ugyan kedvező volt, de még így is több pénz kellett volna, mint amennyi megtakarításunk volt. És akkor Misi előállt az ötlettel: eladjuk az anyja gyűrűjét.

Az a gyűrű… Vastag aranykarika, apró briliánssal. Misi anyja halála előtt nekem adta át: „Vigyázz rá, Ilonka. Ez tartja össze a családot.” Akkor még nem értettem, mennyire igaza volt.

Napokig vívódtam. Misi minden este újabb érvekkel állt elő: „Nem vagyunk már fiatalok. Ha most nem lépünk, sosem lesz saját nagy lakásunk.” Végül beadtam a derekam. Eladtuk a gyűrűt egy ékszerésznek az Astoriánál. A pénz elég volt az előlegre.

A lakás… hát, nem volt álomotthon. Penészes falak, rozsdás csövek, nyikorgó parketta. De Misi látta benne a lehetőséget. „Majd felújítjuk! Kifestjük! Lesz erkélyed is!”

A költözés napján Karolina segített csomagolni. Már akkor furcsán viselkedett; alig szólt hozzám. Este aztán kibukott belőle:

– Anya… hol van a gyűrű?

Hazudtam neki. Azt mondtam, eltettem biztonságos helyre. De másnap Sanyi felhívott: „Karolina mondta… tényleg eladtátok?”

Onnantól minden megváltozott. Karolina hetekig nem jött át. Sanyi csak üzenetekben válaszolt. Az új lakásban dobozok között ültünk Misivel; ő próbált viccelődni, én pedig csak sírtam esténként.

A felújítás rémálommá vált. Az első héten elöntött minket a víz; kiderült, hogy a főcső lyukas. A villanyszerelő hatszor jött vissza, mindig újabb hibát talált. A pénzünk elfogyott; Misi kénytelen volt kölcsönt kérni egy régi kollégájától.

Karácsonykor próbáltam összetartani a családot. Meghívtam mindenkit vacsorára az új lakásba.

– Minek jöjjünk? – írta vissza Karolina. – Nincs már közös múltunk.

Sanyi végül eljött – de csak tíz percre maradt.

– Anya… – mondta az ajtóban –, tudod, hogy nekem nem számítanak az ékszerek meg a lakások. De azt hittem, legalább megkérdeztek minket.

Néztem utána a lépcsőházban; olyan idegennek tűnt.

A következő hónapokban minden csak rosszabb lett. Misi elvesztette az állását; az új főnöke fiatalabb embert akart felvenni helyette. A törlesztőrészletek nőttek; én kénytelen voltam visszamenni takarítani egy irodaházba esténként.

Egy este Misi összeomlott:

– Ilonka… lehet, hogy hibáztam? Lehet, hogy mindent rosszul csináltam?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem mellette és fogtam a kezét.

Tavasszal Karolina bejelentette: férjhez megy. Nem hívott meg minket az esküvőre.

– Nem akarom, hogy ott legyetek – mondta telefonon –, mert már nem érzem magam veletek családnak.

Sanyi külföldre költözött; azt írta: „Majd ha egyszer újra lesz miről beszélnünk.”

Most itt ülök ebben a nagy lakásban Misivel kettesben. A falakon még mindig foltok vannak; az erkélyen rozsdás korlát. A gyűrű helyén csak egy üres doboz lapul a fiókban.

Minden este ugyanazt kérdezem magamtól: Vajon tényleg egy ajándék volt ez? Vagy csak önzés és félelem az öregedéstől? Megérte mindent elveszíteni egy illúzióért?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát? Vagy van olyan ajándék, ami mindent tönkretehet?