Az anyám árnyékában – Egy boldogság ára
– Elég volt, Zoli! – kiáltottam, miközben a konyhapultnak támaszkodtam, és próbáltam nem sírni. – Nem bírom tovább ezt a semmittevést, a rendetlenséget, azt, hogy minden rám szakad! Menj el! Most!
Zoli csak ült a kanapén, kezében a telefon, és fel sem nézett. – Most is túlzol, Nóri. Mindig csak a hiszti…
– Nem hiszti! – csattantam fel. – Egyedül dolgozom, egyedül mosok, főzök, takarítok, te meg csak fekszel! Húsz óra műszak után legalább annyit megérdemlek, hogy ne nekem kelljen még téged is cipelni!
A hangom visszhangzott a kis panelban. Zoli végre rám nézett, de csak vállat vont.
– Ha tényleg ezt akarod… – mondta halkan, és kiment a szobából. Hallottam, ahogy becsapja maga mögött az ajtót. A csend olyan sűrű lett, hogy szinte fojtogatott.
Leültem a földre. A kezem remegett. Azt hittem, ha megszabadulok tőle, minden könnyebb lesz. De csak ürességet éreztem. És valami furcsa megkönnyebbülést.
Másnap reggel anyám már ott toporgott az ajtóban.
– Na végre! – csapta össze a kezét. – Mondtam én neked, hogy ez a fiú csak lehúz téged! Huszonnyolc éves vagy, Nóri! Mikor akarsz végre normális életet?
– Anya…
– Ne „anya”zz! Nézz magadra! Egyedül vagy, dolgozol éjjel-nappal, közben egy ilyen lusta alakot tartasz el! Elég volt ebből!
Nem szóltam semmit. Igaza volt – részben. De nem tudta, mennyire fáj ez az egész.
Hetekig csak dolgoztam és aludtam. Egyedül ettem pizzát a kanapén, néztem a plafont, és próbáltam elhinni, hogy most már minden rendben lesz. De valami hiányzott.
Aztán egy este, amikor épp műszakból jöttem haza a kórházból (ápolónő vagyok a traumatológián), megláttam egy férfit az utcán. Egy régi ismerősöm volt: Gábor. Valaha együtt jártunk gimibe, aztán elkerültünk egymás mellől.
– Nóri? Te vagy az? – kérdezte mosolyogva.
– Szia! – feleltem meglepetten. – Hát te?
– Anyámat hoztam be a sürgősségire… De most már jobban van. Megiszunk egy kávét?
Leültünk egy kis presszóba. Gábor beszélt az életéről: logisztikai cégnél dolgozik az apjával, most költözött vissza Pestre egy hosszabb vidéki kitérő után. Éreztem benne valami nyugalmat és őszinteséget.
A következő hetekben egyre többet találkoztunk. Gábor figyelmes volt, segített mindenben: bevásárolt nekem, elvitt autóval dolgozni, meghallgatott. Olyan volt mellette az élet, mintha végre levegőhöz jutnék.
Egy este elhatároztam: bemutatom anyámnak.
– Anya, szeretném, ha megismernéd Gábort – mondtam félve.
Anyám arca azonnal megkeményedett.
– Gábor? Melyik Gábor? – kérdezte gyanakodva.
– Tudod… Gábor Szabóék fia. Aki régen is járt hozzánk…
Anyám szeme összeszűkült.
– Az a Szabó család? Az anyja… az a Judit? – kérdezte fojtott hangon.
– Igen… de miért fontos ez?
Anyám felállt az asztaltól.
– Nem akarom ezt hallani! Az a nő tönkretette az életemet! Miattuk vesztettem el apádat! Soha nem fogom megbocsátani neki!
Leforrázva ültem ott. Nem értettem semmit.
Később apám magyarázta el: anyám és Judit régen legjobb barátnők voltak. Aztán jött egy fiú – mindketten szerelmesek lettek belé. Végül Judit „elcsábította” tőle. Anyám soha nem bocsátotta meg neki ezt az árulást.
Most pedig én… beleszerettem Judit fiába.
Anyám napokig nem szólt hozzám. Amikor végül beszéltünk:
– Válassz! Vagy én, vagy ő! – mondta hidegen.
– Anya… ez nem igazságos! Nekem semmi közöm ahhoz, ami köztetek történt!
– Dehogynem! Az ilyen családokból csak baj lesz! Nem akarom látni azt a fiút a lakásomban!
Sírtam egész éjjel. Gábor átölelt.
– Nóri… én nem akarok közétek állni. Ha úgy érzed…
– Nem! – vágtam rá. – Nem fogom hagyni, hogy anyám múltja tönkretegye a jelenemet!
Gábor anyja viszont meglepően kedves volt velem.
– Tudod, Nóri – mondta egyszer –, én már rég megbocsátottam mindent. Az élet túl rövid ahhoz, hogy haragot tartsunk.
Az esküvőnkön anyám ott ült hátul, mozdulatlan arccal. Apám próbált oldani a feszültséget, de anyám egy pillanatra sem mosolygott rám. Judit viszont sírt örömében.
Azóta Gáborral külön élünk egy kis albérletben Zuglóban. Néha meglátogatjuk mindkét családot – de anyám és Judit között jégfal húzódik.
Amikor megtudtam, hogy gyermeket várok, először sírtam örömömben… aztán félelmemben: vajon anyám képes lesz-e valaha elfogadni Gábort? Vagy az unokáját?
Gábor biztat:
– Majd meglátod, ha megszületik a baba, minden megváltozik!
De én félek…
Miért olyan nehéz elengedni a múltat? Miért kell nekünk cipelni mások régi sérelmeit? Vajon lehet-e igazi boldogságot építeni úgy, hogy közben mindig valaki más árnyéka vetül ránk?
Ti mit gondoltok erről? Meg lehet bocsátani régi családi sérelmeket? Vagy örökre velünk maradnak?