Az élet ajándéka: egy buszmegállóban kezdődött minden – hogyan mentette meg egy ismeretlen asszony a lányomat
– Nem bírom tovább! – kiáltottam, miközben a lányomat ringattam a hajnali félhomályban. A panelház ablakai sötétek voltak, csak a konyhai neon vibrált felettem. A férjem, Gábor, már rég hátat fordított nekem az ágyban, mintha a gondjaink nem is léteznének. A kislányom, Emese, megint felsírt – olyan vékony hangon, hogy beleremegett a szívem.
– Miért nem alszik ez a gyerek? – morogta Gábor, de válaszra sem várt. Csak magamra maradtam a félelmemmel.
Emese fél éve született. Olyan volt, mint egy porcelánbaba: apró, törékeny, de a szemei – azokban ott volt az egész világ. Az első hónapokban minden rendben ment. Anyám szerint is „mintaszerű” baba volt. De aztán… valami megváltozott. Egy reggel furcsa csomót vettem észre a nyakán. Először azt hittem, csak megnyomódott alvás közben. De nem múlt el. Sőt, napról napra nagyobb lett.
Orvostól orvosig jártunk. A háziorvos, dr. Kocsisné, csak legyintett: – Anyuka, ilyen korban minden előfordulhat. Majd kinövi! – De Emese egyre rosszabbul lett. Nem evett, nem aludt, sírt éjjel-nappal. Az anyósom szerint „elrontottam” a gyereket. Gábor szerint túlparázom. A barátnőim már nem hívtak fel – unták a panaszaimat.
Egyik este anyámnál voltunk vidéken, amikor Emese már órák óta sírt. Anyám sóhajtott:
– Régen ilyenkor elvittük volna a gyereket egy javasasszonyhoz. De ma már mindenki csak az orvosokban hisz…
– És ha tényleg segítene valaki? – kérdeztem reménytelenül.
– Próbáld meg, lányom! – mondta anyám csendesen.
Másnap reggel buszra vártunk a falusi megállóban. Emese sápadtan feküdt a babakocsiban. A szél hidegen fújt, az emberek némán toporogtak. Egyszer csak odalépett hozzánk egy idős asszony. Szürke kendője alatt szigorú, de meleg tekintet.
– Ez a kislány beteg – mondta halkan.
Meglepődtem, de csak bólintani tudtam.
– Nem eszik? Nem alszik? Folyton sír? – kérdezte tovább.
– Igen… – suttogtam.
Az asszony közelebb hajolt.
– Ha akarod, segítek. Nem kérek érte pénzt. Csak hozzál tizenkét friss tojást estére. Itt lakom a patak mellett, a zöld házban.
A busz épp akkor gördült be. Az asszony eltűnt a tömegben.
Otthon Gábor kinevetett:
– Megbolondultál? Tojással akarod gyógyítani? Ez nem középkor!
De anyám csak annyit mondott:
– Ha nem próbálod meg, örökké bánni fogod.
Este remegő kézzel vittem Emesét és a tojásokat a zöld házhoz. Az asszony már várt.
– Hívj csak Marikának – mondta mosolyogva. – Ne félj! Nem ártok én senkinek.
A konyhában leültetett minket. Elővett egy imakönyvet és elkezdte „kigurítani” Emeséből a bajt: tojással simította végig a testét, közben halkan mormolt valamit.
– Honnan tudja ezt? – kérdeztem félve.
– Az anyámtól tanultam. Ő meg az övétől. Régen minden faluban volt ilyen asszony… De ma már kinevetnek minket.
A tojásokat vízbe törte: némelyikben furcsa alakzatok jelentek meg.
– Látod? Ez azt jelenti: valaki rosszat kívánt ennek a gyereknek… De ne aggódj! Még vissza lehet fordítani.
Három héten át minden este mentünk Marikához. Emese lassan jobban lett: először aludt végig egy éjszakát, aztán újra mosolygott rám reggelente. A csomó eltűnt a nyakáról.
Gábor továbbra sem hitt benne:
– Magától is elmúlt volna! – mondta dacosan.
De én tudtam: Marika nélkül elvesztettem volna Emesét… és talán magamat is.
A családban sokáig téma volt ez az egész: az anyósom szerint „szégyen” volt javasasszonyhoz menni; Gábor testvére szerint „boszorkányság”; anyám viszont büszke volt rám, hogy mertem hinni valamiben, amit mások kinevetnek.
Évek teltek el. Emese ma már tizennyolc éves: egészséges, okos lány lett belőle. Néha együtt sétálunk el a régi buszmegálló mellett – mindig megszorítja a kezem.
– Anya… tényleg majdnem meghaltam? – kérdezi néha halkan.
– Igen… de valaki vigyázott rád – felelem mindig könnyes szemmel.
Néha azon gondolkodom: vajon miért hiszik el az emberek könnyebben az orvosok szavait, mint egy öregasszony bölcsességét? Miért szégyen ma hinni abban, amit nem lehet laborban kimutatni?
Ti mit tennétek az én helyemben? Megpróbálnátok mindent – még azt is, amit mások kinevetnek? Vagy inkább beletörődnétek abba, hogy néha nincs magyarázat?