Az esküvő után rájöttem, hogy anyám fiához mentem férjhez: A harcom a saját hangomért

– Zsuzsi, nem így kell elpakolni a tányérokat! Nálunk mindig a nagy tányér kerül alulra, a kistányér fölé. – Marika hangja élesen hasított át a reggeli csendjén, miközben még pizsamában próbáltam reggelit készíteni magamnak és Gábornak. Ránéztem Gáborra, hátha kiáll mellettem, de csak vállat vont, és tovább görgette a telefonján a híreket. Abban a pillanatban éreztem, hogy valami végleg eltört bennem. Lehetséges, hogy egy olyan férfihoz mentem hozzá, aki sosem mond nemet az anyjának?

Pedig minden olyan ártatlanul kezdődött. Az esküvőnk után, ahol mindenki sírt és nevetett egyszerre, Marika felajánlotta, hogy költözzünk hozzá Zuglóba „amíg nem állunk teljesen a lábunkra”. Nekem volt egy kis garzonlakásom Kőbányán, de Gábor azt mondta: „Anyu szeret segíteni, ott könnyebb lesz.” Nem akartam rögtön az elején problémát csinálni. Belementem, gondoltam, csak átmeneti lesz.

Az első hét olyan volt, mintha mézeshetek lennének extrákkal – Marika főzött ránk, mosott ránk, még a ruháimat is kivasalta. De nagyon hamar minden megváltozott. Minden mozdulatomat kommentálni kezdte: „Zsuzsi, nálunk a kávét cukor nélkül isszuk.” „Zsuzsi, ne azt a mosószert használd, én már évek óta beváltat veszek.” „Zsuzsi, nem illik Gábornak mosogatni, az női munka.”

Egy este, amikor már nem bírtam tovább, odafordultam Gáborhoz az ágyban:

– Gábor, úgy érzem magam, mint egy vendég a saját életemben. Nem látod, hogy anyukád mindent irányít?

Gábor hátat fordított és halkan annyit mondott:

– Tudod, milyen ő. Csak jót akar. Szeretné, ha minden rendben lenne.

– De nekem nincs rendben! – emeltem fel a hangom, és könnyek szöktek a szemembe.

Másnap reggel Marika jeges pillantással fogadott:

– Hallottam ám tegnap este, hogy ideges voltál. Ha valami bajod van, nekem szólj, ne Gábornak! Neki elég gondja van a munkahelyén.

Akkor értettem meg: itt nincs hely számomra. Itt csak Marika világa létezik és Gábor, aki vakon követi.

A napok egyhangúan teltek. Minden reggel Marika mondta meg, mit főzzek ebédre és mikor porszívózzak. Ha felvetettem, hogy hétvégén meglátogatnánk az én szüleimet Gyöngyösön, Gábor csak Marikára nézett és várta az engedélyt.

Egy délután kimentem a ház elé levegőzni. A szomszéd néni, Ilonka odajött hozzám:

– Zsuzsikám, látom ám minden nap itt ülsz egyedül. Minden rendben van?

Ott törtem össze először igazán.

– Már nem tudom ki vagyok. Az anyósom mondja meg mikor egyek, mikor lélegezzek. Gábor semmit sem tesz. Úgy érzem magam, mint egy cseléd a saját házasságomban.

Ilonka néni átölelt:

– Ezt nem hagyhatod! Ha most nem húzol határt, sosem lesz nyugtod.

Aznap este összeszedtem minden bátorságomat és leültem Gáborral:

– Gábor, vagy elköltözünk az én lakásomba, vagy én megyek egyedül. Nem bírom tovább. Szeretlek, de nem akarok más szabályai szerint élni.

Gábor értetlenül nézett rám – mintha most először jutna eszébe, hogy elveszíthet engem.

– De anyu megsértődik…

– És én? Én nem számítok?

Csend lett. Aztán Marika lépett be:

– Mi folyik itt? Zsuzsi megint hisztizik?

– Nem hisztizek! Csak szeretném élni a saját életem!

Marika csípőre tett kézzel állt előttünk:

– Ha nem tetszik itt, mehetsz! De tudd: ezzel Gábort és az egész családot megbántod!

Mint egy kés a szívembe – de most először nem sírtam. Most először éreztem erőt magamban.

Összepakoltam pár holmit és átmentem Ilonkához teázni. Egész éjjel sírtam, de tudtam: ezt ki kell bírnom.

A következő napokban Gábor többször hívott. Először dühösen: „Hogy tehetted ezt? Anyu összetört!” Aztán szomorúan: „Hiányzol… De nem tudom hogy álljak ki ellene…”

Nem válaszoltam rögtön. Idő kellett ahhoz is, hogy rájöjjek: mit akarok igazán.

A szüleim mellettem álltak:

– Zsuzsi, senkinek sem tartozol azzal, hogy feláldozd magad. Ha szeret téged Gábor, harcolni fog értetek.

Két hét múlva Gábor megjelent a lakásomnál egy csokor rózsával.

– Zsuzsi… Készen állok megpróbálni anyu nélkül is. De félek… Mi van ha elrontjuk?

Sokáig néztem rá:

– Mindenki hibázik. De ha nem próbáljuk meg a saját életünket élni, sosem tudjuk meg mire lehettünk volna képesek.

Ma már együtt élünk az én lakásomban. Nem mindig könnyű – Marika gyakran hívogat és próbál beleszólni mindenbe. De most már van saját hangom és nem félek kimondani amit gondolok.

Néha elgondolkodom: vajon hányan élnek még mindig más szabályai szerint csak azért, mert félnek az elutasítástól vagy attól hogy elveszítenek valakit? Képesek vagyunk-e mindent kockára tenni azért, hogy végre önmagunk lehessünk?