Az út, amit sosem jártunk végig együtt – Egy magyar özvegy naplója

– Anya, ne csináld ezt magaddal! – kiáltotta Zsuzsi, a lányom, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögre felett. A kávé már rég kihűlt, de én csak bámultam a semmibe. A hangja visszhangzott a fejemben, de nem tudtam válaszolni. Minden reggel ugyanaz: csend, üresség, és az a kibírhatatlan érzés, hogy valami végleg eltört bennem.

A férjem, Laci, és én harminc éven át álmodoztunk arról, hogy egyszer lesz egy saját autónk. Nem egy új Suzuki vagy valami menő SUV kellett nekünk – csak egy megbízható kocsi, amivel végigjárhatjuk a Dunakanyart, a Balatont, a Mátrát. Minden fillért félretettünk: Laci túlórázott a gyárban, én takarítottam iskolákban munka után. Aztán tavaly ősszel végre ott állt az udvaron a mi kis Opel Astránk. Laci úgy simogatta a kormányt, mintha valami csodát tartana a kezében.

– Na, Ilus, most már tényleg elindulunk! – mondta nevetve azon az estén. A szemében ott csillogott az a régi tűz, amit annyira szerettem benne.

Aztán minden egy pillanat alatt véget ért.

Aznap délután még együtt dolgoztunk a kertben. Laci szokás szerint morgott az ecetfák miatt – „Ezeket ki kellene vágni, Ilus!” –, én meg csak mosolyogtam rajta. Hazafelé menet ő vezetett. A rádióban épp Demjén szólt, Laci halkan dúdolt. Egyszer csak megállt a keze a kormányon. Az arca eltorzult.

– Mi van? – kérdeztem ijedten.

Nem válaszolt. Az autó lassan lehúzódott az út szélére. Mire kiszálltam és kikerültem hozzá, már nem lélegzett. Próbáltam újraéleszteni, kiabáltam segítségért, de hiába. Mire a mentők kiértek, Laci már nem volt velünk.

A temetésen mindenki ott volt: rokonok, szomszédok, kollégák. Zsuzsi zokogott mellettem, de én csak ültem mozdulatlanul. Nem tudtam sírni. Mintha valaki kikapcsolta volna bennem az érzéseket.

A következő hónapokban minden nap ugyanúgy telt: felkeltem, főztem egy levest, elmosogattam, aztán visszafeküdtem az ágyba. Zsuzsi hetente jött – hozott kaját, kitakarított, próbált beszélgetni velem.

– Anya, legalább sétálj egyet! Menj ki a kertbe! – könyörgött.

De én csak bólintottam. Nem értette meg senki, hogy nem tudok továbbmenni. Hogy minden emlék fáj: a konyhaasztalnál Laci helye üresen maradt; a fürdőszobában még ott volt az arcszesze illata; az udvaron az autó porosodott.

Egyik este Zsuzsi férje is átjött.

– Ilonka néni, nem lehet így élni! – mondta kissé türelmetlenül. – Ha kell, eladjuk azt az autót. Vagy legalább adjuk oda nekem! Majd én használom.

Valami megmozdult bennem. Hogy lehet ilyen könnyen lemondani arról, amiért Laci egész életében dolgozott? Hogy lehet ilyen érzéketlen valaki?

– Nem adom oda! – csattantam fel hirtelen. – Az az autó… az az utolsó közös álmunk volt!

Zsuzsi rám nézett ijedten. Talán először látta rajtam a dühöt.

A következő napokban egyre többet gondoltam Lacira és arra az útra, amit sosem tettünk meg együtt. Elővettem a régi térképet, amin Laci piros filccel bejelölte az összes helyet: Hollókő, Tihany, Szilvásvárad… Minden kis megjegyzés ott volt: „Itt majd fagyizunk”, „Itt alszunk egy panzióban”.

Egyik este aztán megtört bennem valami. Sírtam – először igazán –, úgy zokogtam, hogy majdnem megfulladtam a könnyeimtől. Zsuzsi átjött és csak ölelt némán.

– Anya… – suttogta halkan.

Másnap reggel felkeltem és elhatároztam: nem hagyom elveszni azt az álmot. Elmentem az okmányirodába és átírtam az autót a nevemre. Zsuzsiék persze megsértődtek.

– Minek neked autó? Úgysem vezetsz már évek óta! – kiabált Zsuzsi férje.

– Majd megtanulok újra! – vágtam vissza dacosan.

Beiratkoztam egy vezetéstechnikai tanfolyamra. Az oktató fiú először kinevetett:

– Ilonka néni, maga komolyan gondolja? Hatvan felett?

– Komolyabban már semmit sem gondoltam életemben – feleltem neki.

Nem volt könnyű. Rettegtem minden indulás előtt. A kezem izzadt a kormányon; néha összekevertem a pedálokat; egyszer majdnem nekimentem egy parkoló autónak is. De nem adtam fel.

Zsuzsi egyszer meglátogatott gyakorlás közben.

– Anya… félek érted! Mi lesz ha bajod esik?

– Már mindegy – mondtam halkan –, mert ha most nem próbálom meg végigjárni azt az utat, akkor tényleg meghalok belül.

Végül sikerült: újra vezettem. Az első utam Szentendrére vezetett – oda akartunk menni Lacival először. Megálltam a Duna-parton és csak ültem csendben. Mintha Laci ott lett volna mellettem.

Aztán sorra jártam végig minden helyet: Hollókőn ettem egy lángost; Tihanyban megnéztem az apátságot; Szilvásváradon sétáltam az erdőben. Mindenhol ott volt velem Laci emléke – néha úgy éreztem, mintha beszélgetnék vele:

– Na látod, Laci? Megcsináltam!

Közben persze otthon sem lett könnyebb minden. Zsuzsi haragudott rám:

– Miért nem tudsz végre túllépni? Miért nem vagy képes elfogadni azt, ami van?

– Mert nekem ez kell ahhoz, hogy életben maradjak! – kiabáltam vissza könnyek között.

A család többi tagja is furcsán nézett rám: „Ilonka megbolondult”, „Mit akar még ennyi idősen?”

De nem érdekelt már mások véleménye. Tudtam: ha most nem járom végig ezt az utat – ha most nem adok magamnak esélyt arra, hogy újra érezzek valamit –, akkor tényleg elveszítek mindent.

Most itt ülök a konyhában újra – de már másképp nézek ki az ablakon túlra. Az autó ott áll még mindig az udvaron; néha megsimogatom a motorháztetőt és elmosolyodom.

Talán sosem leszek már ugyanaz az ember, aki voltam Laci mellett. De megtanultam valamit: hogy néha muszáj szembenézni a fájdalommal ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni.

És most kérdezem tőletek: szerintetek lehet-e újra boldognak lenni akkor is, ha elveszítjük azt, aki nélkül elképzelhetetlennek hittük az életet? Ti mit tennétek a helyemben?