Az utolsó forint egy idegen gyerekért: Egy iskolabusz-sofőr, aki megváltoztatta a falut

– Apa, miért sírsz? – kérdezte a lányom, Anna, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezembe temettem az arcomat. A reggeli kávé már kihűlt, a kenyérhéj száraz volt, és az órára pillantva tudtam: tíz perc múlva indulnom kell a busszal. De most először az életben nem akartam felállni.

– Nem sírok, csak… csak elfáradtam – hazudtam neki, de ő már régóta átlátott rajtam. A feleségem, Zsuzsa, a mosogató fölött állt, és csak annyit mondott halkan:

– Laci, ha ma is pénzt adsz valamelyik gyereknek, esküszöm, nem tudom, hogy mi lesz velünk. Már így is hónapok óta mínuszban vagyunk.

– Tudom – feleltem. – De ha látnád azt a kisfiút tegnap… mezítláb jött ki a hóba. Nem tudtam csak úgy elmenni mellette.

Zsuzsa hangja remegett:

– És a saját gyerekeid? Anna kinőtte a kabátját. Bence cipője lyukas. Meddig lehet így élni?

Nem volt válaszom. Csak annyit mondtam:

– Megpróbálok ma erős lenni.

A busz hideg volt, ahogy beszálltam. A falu szélén álló panelházak ablakai párásak, néhol sötétek – ott már régóta nincs pénz villanyra. A buszra felszálló gyerekek között voltak vidámak és álmosak, de mindegyiküknek volt valami külön története. Évek óta ismertem őket: ki kinek a gyereke, ki kivel barátkozik, ki az, akinek titokban csomagolnak szendvicset az iskolában.

– Jó reggelt, Laci bácsi! – köszönt egy vékony hang. A kis Dóri volt az, akinek az anyja minden reggel integetett az ablakból.

– Jó reggelt! – próbáltam mosolyogni.

A busz végében azonban valaki csendben sírt. Megálltam, hátrafordultam.

– Misi? Mi baj van?

A fiú csak rázta a fejét.

– Nincs semmi… csak… – motyogta.

– Mondd el nyugodtan.

– Anyu azt mondta, hogy ma nem tud adni tízórait. És… fáznak a kezeim is.

A kabátom zsebében volt egy öreg kesztyűpár. Habozás nélkül odaadtam neki.

– Tessék. Nekem van másik otthon.

Hazudtam. Nem volt másik. De Misi arca felderült.

A nap végén Zsuzsa várt otthon.

– Megint odaadtad valakinek a kesztyűdet? – kérdezte fáradtan.

– Nem bírtam máshogy – mondtam halkan.

– És mi lesz velünk? Anna sír esténként, mert csúfolják az iskolában a régi kabátja miatt! Bence nem akar tornára menni a cipője miatt! Laci, mikor jövünk mi sorra?

Felrobbant bennem valami:

– És szerinted én nem érzem magam szörnyen? Szerinted nem akarok mindent megadni nektek? De ha látod azt a gyereket remegni a hidegben… egyszerűen nem tudom nem segíteni!

Zsuzsa csak nézett rám könnyes szemmel.

Másnap reggel egy újabb viharos nap kezdődött. A buszon egyre több gyerek panaszkodott: „Laci bácsi, anyu azt mondta, hogy mostantól csak minden második nap lesz vacsora.” „Laci bácsi, apu elvesztette a munkáját.”

A szívem összeszorult. A faluban mindenki mindenkit ismert, de senki nem beszélt nyíltan arról, mennyire nehéz lett az élet. A boltban már régóta hitelre vásároltak sokan. Az iskolában egyre több gyerek maradt éhesen délutánra.

Egyik nap az igazgatónő, Kovácsné Magdi néni megállított az udvaron:

– Laci, hallottam, hogy te adsz enni a gyerekeknek a buszon. Ez igaz?

Elpirultam.

– Néha… ha van nálam valami.

– Tudod, hogy ez nem a te dolgod lenne? – kérdezte szigorúan.

– Tudom. De ha én nem teszem meg, ki fogja?

Magdi néni sóhajtott.

– Laci… te vagy az egyetlen ember ebben a faluban, akiben még maradt valami emberség. De vigyázz magadra! Az emberek irigyek lesznek.

Nem értettem akkor még teljesen, mire gondol.

Aznap este Zsuzsa rám csapta az ajtót:

– Elég volt! Vagy ők, vagy mi! Nem bírom tovább ezt az önfeláldozást!

Anna sírva rohant be hozzám:

– Apa! Ne hagyj el minket!

Összeomlottam. Ott ültem két tűz között: a saját családom és azok a gyerekek között, akiknek senki más nem segít.

Másnap reggel úgy indultam el dolgozni, hogy eldöntöttem: ma csak a saját családomra gondolok. De amikor megláttam Misit mezítláb a hóban várni… nem bírtam ki. Leszálltam a buszról, levettem a saját cipőmet és odaadtam neki.

Aznap délután az egész falu erről beszélt. Voltak, akik kinevettek: „Na látjátok? Ez az ember bolond!” Mások csendben megszorították a kezemet: „Köszönjük.”

Este Zsuzsa leült mellém.

– Laci… lehet, hogy sosem leszünk gazdagok. De legalább tiszta marad a lelked. Csak félek… mi lesz velünk?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt és Annát.

Pár nap múlva valami furcsa történt: egyre többen kezdtek titokban csomagokat hagyni a buszban – régi kabátokat, cipőket, konzerveket. Egyik reggel egy cetlit találtam: „Köszönjük! Folytasd!”

Az igazgatónő hívott be ismét:

– Laci! Elindítottál valamit ebben a faluban. Most már mindenki segíteni akar. Szervezünk egy közös adománygyűjtést! Te leszel az arca!

Megijedtem ettől a felelősségtől. De amikor láttam Annát új kabátban mosolyogni – amit egy ismeretlen hagyott nekünk –, rájöttem: amit adsz másnak, visszakapod százszorosan.

A faluban lassan változott valami: már nem szégyen volt segítséget kérni vagy adni. A gyerekek boldogabbak lettek; Zsuzsa is mosolygott újra.

De sosem felejtem el azt az érzést: amikor mindenki ellened fordulhatna csak azért, mert jót akarsz tenni…

Most itt ülök újra a konyhaasztal mellett Annával és Bencével. Már nem félek attól, hogy nincs elég pénzem – mert tudom: ha összetartunk, minden könnyebb lesz.

Vajon hányan vannak még ilyen falvakban olyan emberek, akik csendben segítenek másokon? És vajon ti mit tennétek a helyemben? Megéri mindent kockáztatni azért, hogy ne csak magunkra gondoljunk?