„Csináld magad, takaríts és keress pénzt! Nem vagyok a cseléded!” – Egy magyar nő története a láthatatlan munkáról és önmagára találásról

– Csináld magad, takaríts és keress pénzt! Nem vagyok a cseléded! – ordítottam, miközben becsaptam magam mögött a bejárati ajtót. A kulcs zörgése még sokáig visszhangzott a lépcsőházban, de én már nem néztem vissza. A kezem remegett, a szemem csípte a könny. Aznap reggel végleg eltört bennem valami.

– Eszter, most tényleg ezt kell? – hallottam még Zoli hangját bentről, de már nem érdekelt. A kislányom, Lili, sírni kezdett a szobában. Zoli csak annyit mondott: – Majd anya visszajön. – És visszaült a laptopja elé.

Már hónapok óta gyűlt bennem a feszültség. Minden reggel én keltem elsőként, hogy elkészítsem a reggelit, összepakoljam Lili uzsonnáját az oviba, kiteregessem az előző napi mosást, majd rohanjak dolgozni a könyvelőirodába. Zoli közben még aludt vagy a telefonját nyomkodta. Ha szóvá tettem, csak legyintett: – Te jobban értesz ezekhez. Én majd este kiviszem a szemetet.

De este is csak ült a tévé előtt, vagy játszott a gépen. Ha kértem, hogy segítsen fürdetni Lilit vagy elpakolni a vacsora után, mindig volt valami kifogása: – Fáradt vagyok. Egész nap dolgoztam. Vagy: – Majd később megcsinálom.

Egyik este anyám hívott fel:
– Eszterkém, minden rendben? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában.
– Semmi baj, csak sok a munka – hazudtam neki. Nem akartam panaszkodni. Hiszen mindenki ezt csinálja, nem? Minden magyar nő ezt csinálja: dolgozik, gyereket nevel, háztartást vezet. És közben mosolyog.

De én már nem tudtam mosolyogni. Egyre gyakrabban sírtam el magam este a fürdőszobában, amikor végre egyedül lehettem pár percre.

Egy vasárnap reggel Zoli anyja, Marika néni is átjött. Bejött a konyhába, körbenézett és megjegyezte:
– Hát Eszterkém, nem ártana egy alaposabb takarítás! Régen nálunk minden csillogott-villogott vasárnapra.
Zoli csak nevetett:
– Anyu, Eszternek mostanában nincs ideje ilyenekre.
– Hát persze – mondta Marika néni –, de azért egy nőnek ez kötelessége.

Akkor éreztem először azt az égető dühöt. Hogy lehet az, hogy mindenki természetesnek veszi: én mindent megcsinálok? Hogy nekem nincs jogom fáradtnak lenni? Hogy az én munkám – akár otthon, akár az irodában – láthatatlan?

Aznap este próbáltam beszélni Zolival:
– Zoli, ez így nem mehet tovább. Egyedül érzem magam ebben az egészben. Segítened kellene többet itthon.
– Most tényleg ezzel jössz? – sóhajtott fel. – Egész nap dolgozom én is! Nem elég, hogy eltartalak titeket?
– Eltartasz? Én is dolgozom! És itthon is mindent én csinálok!
– Ne hisztizz már! Más nők is bírják.

A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Más nők is bírják… De mi van, ha én már nem bírom?

A következő hetekben egyre többször veszekedtünk. Lili is egyre nyugtalanabb lett. Egyik este hallottam, ahogy babahangon mondja a plüssmacijának:
– Anya mindig sír…

Akkor döntöttem el: változtatnom kell. De hogyan?

Egyik pénteken késő estig bent maradtam az irodában. Amikor hazaértem, Lili pizsamában ült a kanapén, Zoli pedig hangosan játszott a gépen.
– Miért nem fektetted le? – kérdeztem halkan.
– Várt rád – mondta vállat vonva.
A konyhában halomban álltak a mosatlan edények. A hűtőben csak egy doboz joghurt árválkodott.

Akkor tört ki belőlem minden:
– Csináld magad! Takaríts! Keress pénzt! Nem vagyok a cseléded!
Zoli felpattant:
– Most mi bajod van?!
– Az, hogy mindent egyedül csinálok! Hogy soha nem segítesz! Hogy természetesnek veszed: nekem nincs pihenőm!
– Ne kiabálj már! A gyerek előtt!
– Pont azért kiabálok! Mert ő is látja!

Másnap reggel összepakoltam pár ruhát Lilinek és magamnak. Anyámhoz mentünk vidékre.
Anyám csak annyit kérdezett:
– Mi történt?
– Elfáradtam – mondtam sírva.

Az első napokban Zoli hívogatott:
– Mikor jöttök haza? Nem gondolod komolyan ezt az egészet!
De én komolyan gondoltam. Először éreztem azt, hogy levegőt kapok. Anyám segített Lili körül, én pedig végre aludtam pár órát egyhuzamban.

Zoli próbált érvelni:
– Minden családban így van ez! A férfi dolgozik, a nő otthon…
– De én is dolgozom! És te semmit nem vállalsz otthon!
– Majd megváltozom…
De már nem hittem neki.

A barátnőim közül többen írtak rám Messengeren:
„Eszter, te legalább mertél lépni.”
„Nálunk is ugyanez van… csak én nem tudnék elmenni.”
„Anyám is mindig azt mondta: tűrni kell.”

Anyám esténként leült mellém:
– Tudod kislányom, én is végigcsináltam ugyanezt apáddal. De akkoriban nem volt választásunk… Te legalább megpróbálhatod másképp.

Hetek teltek el. Zoli egyszer eljött vidékre Lilihez:
– Szeretlek titeket… Nem akarom elveszíteni a családomat.
– Akkor változz meg – mondtam neki –, vagy elveszítesz minket.

Elkezdett terápiára járni. Először csak magát sajnáltatta:
– Nekem is nehéz volt apám mellett felnőni…
De lassan rájött: ő sem akarja ugyanazt továbbadni Lilinek.

Visszaköltöztünk Budapestre – de már másképp. Heti beosztást írtunk ki a hűtőre: ki mikor főz, ki viszi le a szemetet, ki fürdeti Lilit. Eleinte Zoli sokszor elfelejtette vagy duzzogott:
– Ez most komoly? Mint valami gyerek!
– Igen – mondtam –, mert eddig én voltam az anyád is.

Lassan javultak a dolgok. De soha nem lettünk már ugyanazok. Bennem ott maradt egy seb: hogy mennyire könnyű volt engem természetesnek venni.

Most már tudom: nem vagyok cseléd. Nem vagyok láthatatlan. És ha újra választanom kellene – újra kiállnék magamért.

Ti mit gondoltok? Meddig lehet tűrni? És mi kell ahhoz, hogy végre észrevegyék: mi is emberek vagyunk?