„Édesanyám, miért nem vagyunk elég jók?” – Egy szegény, sokgyerekes család titkai és szégyene

– Anya, miért nincs nekünk soha új cipőnk? – kérdeztem egy hideg márciusi reggelen, miközben a húgom, Zsófi zokogva próbálta a tavalyi, kinőtt csizmámat a lábára erőltetni. Az ablakon túl a panelházak között még ott ült a dér, bent pedig a konyhában feszültség vibrált. Anyám, Ilona, csak annyit mondott: – Majd lesz, kislányom, csak most ne szólj semmit apádnak.

Ekkor még nem tudtam, hogy ez a mondat egész életemben kísérteni fog. Hatan voltunk testvérek, egy háromszobás lakásban, ahol minden zugban valaki sírt vagy veszekedett. Apám, Laci, éjszakai portásként dolgozott egy gyárban, anyám takarított és néha feketén varrt másoknak. A pénz mindig kevés volt, de anyám azt mondta: „A becsület többet ér minden forintnál.”

Aztán egy este, amikor már tizenhárom éves voltam, váratlanul hazaállított apám egy nagy szatyorral. – Nézzétek csak! – kiáltotta. – Kaptam a főnöktől! – A szatyorban csupa márkás ruha volt. Anyám arca elfehéredett. – Laci, ezt nem fogadhatjuk el! – suttogta. Apám csak legyintett: – Ugyan már! Mindenki így csinálja.

Aznap este először láttam anyámat sírni. Zsófi odabújt hozzá: – Anya, mi baj? – Anyám csak annyit mondott: – Nem akarom, hogy szégyenkeznünk kelljen.

A következő hetekben minden megváltozott. A testvéreim örültek az új ruháknak, de én láttam anyámon a feszültséget. Egy este hallottam, ahogy apámmal veszekednek:

– Nem akarok alamizsnából élni! – kiabálta anyám.
– Akkor miből? Abból a pár forintból? Nézz körül! A gyerekek éhesek! – válaszolt apám dühösen.
– Inkább legyen kevesebb, de tisztességes!

Aznap este nem tudtam elaludni. Vajon tényleg ennyit számít a becsület? Vagy csak az számít, hogy ne fázzunk és ne éhezzünk?

Aztán jött az igazi törés. Egyik nap az iskolában az egyik osztálytársam, Gabi odasúgta: – Láttam anyádat a piacon… Koldult? Vagy csak úgy nézett ki? – A vér az arcomba szaladt. Hazarohantam és rárontottam anyámra:

– Anya! Koldulsz?
Anyám először tagadott:
– Dehogyis! Ki mondta ezt?
– Gabi látta! Mindenki tudja!
Anyám akkor összeomlott. Leült a konyhaasztalhoz és sírni kezdett:
– Nem koldultam… Csak… néha segítenek az emberek. Adnak ezt-azt…
– Akkor mégis igaz?!
– Kislányom… Értetek csinálom. Hogy legyen mit enni.

Aznap este nem szóltam hozzá többet. A testvéreim sem értették, mi történt velem. Napokig kerültem anyámat. Szégyelltem magam. Szégyelltem őt is.

A családunkban ettől kezdve minden más lett. Apám még többet ivott, anyám egyre többet hallgatott. A testvéreim közül Sanyi egyszer nekiesett anyánknak:
– Miért nem mondtad el? Miért kellett hazudni?
Anyám csak annyit felelt:
– Mert nem akartam, hogy szégyenkezzetek.

A családi vacsorák kínos csendben teltek. A legkisebb húgom, Dóri egyszer megszólalt:
– Én szeretem anyát akkor is, ha szegények vagyunk.
Akkor először láttam anyámat mosolyogni hetek óta.

Az idő telt. Érettségiztem, dolgozni kezdtem egy pékségben. Próbáltam segíteni otthon, de a régi sebek nem gyógyultak be könnyen. Egy este anyám odajött hozzám:
– Bocsáss meg nekem…
– Mire gondolsz?
– Hogy hazudtam nektek. Hogy nem voltam elég erős.
– Anya… Te voltál a legerősebb mindannyiunk közül.

Akkor először öleltem át úgy igazán felnőttként az anyámat.

Most harmincéves vagyok. Van munkám, lakásom, de minden hónapban viszek haza valamit: egy kiló kenyeret, egy tábla csokit Dórinak vagy egy új kabátot Zsófinak. Anyám már idős és beteges, de ha ránézek, mindig eszembe jut az a kérdés: „Miért nem vagyunk elég jók?”

Néha még most is szégyellem magam a múlt miatt. De azt is tudom: anyám mindent megtett értünk. Vajon tényleg lehet-e szeretettel pótolni mindazt, amit az élet elvett tőlünk? Ti mit gondoltok: a becsület vagy a túlélés fontosabb egy családban?