Egy csendes este, amit egy váratlan csengőszó tört meg – avagy mit jelent ma a család?

– Ki lehet az ilyenkor? – sziszegtem magamban, miközben a leveseskanalat letettem, és a csengő hangja még mindig visszhangzott a panelház falai között. A férjem, Gábor, már az ajtó felé indult, de én is követtem, mert valami furcsa nyugtalanság szorította a mellkasomat.

– Ne nyisd ki rögtön! – súgtam oda neki, de ő már lenyomta a kilincset.

Az ajtóban ott állt Éva néni, Gábor anyai nagynénje, akit talán három éve láttunk utoljára egy temetésen. Kezében kopott bőrönd, arcán fáradt mosoly.

– Szervusztok, drágáim! – mondta rekedten. – Ne haragudjatok, hogy csak így betoppanok…

Gábor zavarodottan hátralépett.

– Éva néni… hát te? Mi történt?

– Semmi különös, csak… gondoltam, meglátogatlak benneteket. Tudod, olyan régen beszéltünk. – A hangja megremegett.

Éreztem, ahogy bennem felforr a düh és a félelem keveréke. Nem volt helyünk vendéget fogadni: két szoba, egy kamaszlány, egy kisfiú, minden nap rohanás, munka, háztartás. És most itt van valaki, aki biztosan nem csak egy teára jött.

– Gyere be – mondtam végül kényszeredetten. – Épp vacsorázunk.

A gyerekek – Anna és Marci – kíváncsian lestek ki a szobából. Anna suttogva kérdezte:

– Ki ez a néni?

– Apád nagynénje – válaszoltam halkan. – Viselkedjetek rendesen.

Éva néni leült az asztalhoz, és hálásan mosolygott ránk.

– Olyan jó újra együtt látni benneteket…

A vacsora kínos csendben telt. Gábor próbált beszélgetést kezdeményezni:

– Hogy vagy mostanában, Éva néni?

– Hát… tudod, egyedül vagyok már. A faluban mindenki meghalt vagy elköltözött. Az unokahúgom Németországban él, a fiamék Pécsett… De ők sem érnek rá soha. Gondoltam, talán ti…

A mondat elhalt. Anna szemforgatva nézett rám: „Most akkor itt fog lakni?” – kérdezte később a fürdőszobában.

– Nem tudom – sóhajtottam. – De nem hagyhatjuk az utcán.

Gábor később odajött hozzám a konyhába.

– Ne haragudj rájuk – mondta halkan. – Éva néni mindig is magányos volt. Anyám halála óta senkije sincs.

– De mi sem bírjuk már ezt! – fakadtam ki. – Minden nap csak robotolok: munka után főzés, tanulás Annával, Marci beteges… Most még Éva nénit is nekem kell pátyolgatni?

Gábor csak hallgatott. Tudta jól: igaza van mindkettőnknek.

Éva néni másnap reggel már korán fent volt. Kávét főzött (az utolsó adag őrölt kávénkból), és palacsintát sütött a gyerekeknek.

– Ezt még anyátoktól tanultam! – nevetett Annának.

Anna először morcos volt, de aztán elmosolyodott.

A nap folyamán Éva néni mindent megpróbált: segített mosogatni, mesélt régi történeteket Gábornak, Marcival társasjátékozott. De amikor délután elmentem bevásárolni, a boltban összefutottam Judittal, a szomszédasszonnyal.

– Hallom, vendégetek van! – kacsintott rám. – Nálunk is volt tavaly az apósom három hétig… Majd meglátod, mennyire fárasztó lesz!

Hazafelé azon gondolkodtam: tényleg ilyen önző vagyok? Vagy csak egyszerűen túl sok már minden?

Este Gábor leült mellém.

– Szerinted meddig maradjon?

– Nem tudom… De ha hosszabb távra jött, akkor beszélni kell vele erről.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Hallottam Éva néni halk sírását a konyhában. Felkeltem hozzá.

– Miért sírsz? – kérdeztem halkan.

– Bocsáss meg… Nem akartam terhet jelenteni nektek. Csak… annyira félek egyedül lenni. Azt hittem, ha itt vagyok veletek… talán újra lesz családom.

Leültem mellé. Először csak hallgattam a csendet.

– Tudod, Éva néni… mi sem vagyunk tökéletesek. Néha azt érzem, hogy szétesik minden körülöttem. De ha segítünk egymásnak… talán könnyebb lesz mindannyiunknak.

Másnap reggel Anna odabújt hozzám:

– Anya… maradhat még egy kicsit Éva néni? Olyan jókat mesél!

Marci is csillogó szemmel bólogatott.

A következő napokban lassan megszoktuk Éva nénit. Segített Annának matekozni (ő tanítónő volt valaha), Marcival együtt főztek lecsót. Gábor esténként sakkozott vele. Éva néni pedig mintha kivirult volna: mosolygott, nevetett, és esténként már nem sírt.

Egy hét múlva azonban váratlanul bejelentette:

– Holnap hazamegyek. Nem akarok tovább terhet jelenteni nektek. De nagyon hálás vagyok mindenért.

Anna sírva fakadt:

– Ne menj el! Maradj még!

Éva néni megsimogatta a fejét:

– Lesz még találkozásunk, kicsim.

Aznap este Gáborral sokáig beszélgettünk arról, mit jelent ma családnak lenni. Hogy hol húzódik a határ önzés és önvédelem között? Hogy meddig tartozunk felelősséggel egymásért?

Amikor Éva néni elment, üres lett a lakás. Hiányzott a reggeli palacsinta illata és az esti mesék hangja.

Most itt ülök az ablakban és azon gondolkodom: vajon jól döntöttünk? Lehet-e egyszerre önmagunkat és másokat is boldoggá tenni? Ti mit tennétek a helyemben?