„Egy hónapod van, hogy elköltözz!” – mondta az anyósom. A férjem… mellé állt.

– Egy hónapod van, hogy elköltözz! – csattant fel az anyósom hangja, miközben a konyhaasztalnál ültem, kezemben a félig kiürült teáscsészével. A kanál megállt a levegőben, a szívem pedig egy pillanatra kihagyott. A férjem, Gábor, csak némán bámult maga elé, mintha nem is lenne jelen.

– Ezt most komolyan mondod, Ilona néni? – kérdeztem remegő hangon, próbálva elfojtani a kitörni készülő zokogást.

Az anyósom – Ilona – szeme szikrázott. – Komolyan. Harminc nap. Addigra szeretném visszakapni a lakásomat. Elég volt. Felnőttek vagytok, ideje a saját lábatokra állni.

Gábor ekkor végre megszólalt, de nem úgy, ahogy reméltem volna. – Szerintem is így lenne helyes, Zsófi. Anyámnak igaza van. Nem élhetünk örökké az ő nyakán.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Két éve voltunk együtt, fél éve házasok. Az esküvőnk után Ilona azt mondta: „Ez a lakás mindig nyitva áll előttetek.” Most pedig… egy hónapunk volt, hogy mindent összepakoljunk és elhagyjuk azt a helyet, amit otthonnak hittem.

A szüleim vidéken élnek, egy kis faluban Békés megyében. Ők sosem tudtak volna befogadni minket Budapesten – az ő házukban már így is négyen laknak egy szobában. Gábor családja viszont mindig is tehetős volt: Ilona egyedül élte túl a férjét, és a háromszobás panelt is ő örökölte. Mindig azt hittem, hogy szerencsém van vele – sosem szólt bele az életünkbe, nem kritizált, sőt, még az esküvő költségeit is magára vállalta.

Most viszont úgy éreztem magam, mint egy idegen.

Aznap este Gáborral próbáltam beszélni.

– Te tényleg így gondolod? Hogy csak úgy kidobhat minket? – kérdeztem halkan.

– Zsófi, ez nem kidobás. Csak… felnőtté válás. Anyám is megérdemli a saját életét. Mi meg majd keresünk albérletet. – A hangja fáradt volt és közönyös.

– De miért most? Miért pont most? Még alig kezdtük el az életünket együtt! – sírtam el magam.

– Ne csináld ezt… – sóhajtott. – Nem akarok veszekedni.

Másnap reggel Ilona már hirdetéseket nézegetett a telefonján.

– Tudok egy jó albérletet Zuglóban. Nem nagy, de legalább külön lesztek. És végre megtanuljátok, mennyibe kerül az élet – mondta leplezetlen elégedettséggel.

A szavaiban nem volt rosszindulat, inkább valami furcsa büszkeség: mintha most bizonyíthatná be mindenkinek (főleg magának), hogy jól nevelte a fiát.

A következő hetekben minden este dobozokat pakoltunk. Gábor egyre többet dolgozott túlórában; én pedig egyedül maradtam az üresedő lakásban és a gondolataimmal. Egyik este felhívtam anyámat.

– Kislányom, ha tudnánk segíteni… de hát tudod – mondta bocsánatkérően.

– Tudom, anya. Csak… olyan rossz érzés. Mintha sosem lettem volna igazán családtag náluk.

A költözés napján Ilona még sütött nekünk pogácsát is.

– Ne haragudjatok rám! Ez így lesz jó mindenkinek – mondta könnyedén.

Az új albérletben minden kicsi volt és hideg. A fürdőszoba penészesedett, a konyhában alig fértünk el ketten. Az első este Gábor csak annyit mondott:

– Majd megszokjuk. Másoknak is sikerült.

De én nem tudtam megszokni. Minden nap úgy éreztem: valamit elvesztettem, amit talán sosem kaptam meg igazán – az összetartozás érzését.

Aztán jöttek a hétköznapi gondok: a pénz mindig kevés volt, Gábor egyre többet dolgozott, én pedig két munkahelyen próbáltam helytállni. Egyik este későn értem haza; Gábor már aludt. Az asztalon egy cetli: „Elmentem anyámhoz vacsorára.”

Másnap reggel szóvá tettem:

– Nem szóltál, hogy elmész hozzá?

– Hát… csak átugrottam egy órára. Anyám aggódott miattunk.

– Érdekes… amikor együtt laktunk vele, nem aggódott ennyire – vágtam oda keserűen.

Egyre többször veszekedtünk. Gábor mindig Ilonát védte:

– Ő csak jót akar! Nem értem, miért vagy ilyen ellenséges vele!

– Mert ő döntött helyetted is! És te hagytad! – kiabáltam rá egy este.

Aztán csend lett közöttünk. Hetekig csak egymás mellett éltünk; beszélgettünk ugyan, de minden mondat mögött ott lappangott az elfojtott harag és csalódottság.

Egy vasárnap Ilona meglátogatott minket az albérletben.

– Hát… nem túl tágas – nézett körül kritikusan –, de legalább végre önállóak vagytok! Ugye milyen más így?

Nem válaszoltam. Csak bólintottam és kínosan mosolyogtam.

Aznap este Gábor odabújt hozzám az ágyban.

– Sajnálom… Tudom, hogy nehéz neked is. De én tényleg szeretném, ha működne ez az egész – suttogta.

– Én is szeretném… de néha úgy érzem, mintha mindig csak mások döntései között vergődnék – feleltem halkan.

A következő hónapokban próbáltunk alkalmazkodni: spóroltunk minden forinton; hétvégén piacra jártunk olcsóbb zöldségért; esténként együtt főztünk egyszerű ételeket. Néha még nevettünk is – de valami mindig hiányzott.

Egy nap Gábor bejelentette:

– Anyám felajánlotta, hogy segít nekünk lakást venni… ha visszaköltözöm hozzá dolgozni a családi vállalkozásba.

– És te mit akarsz? – kérdeztem remegő hangon.

– Nem tudom… Félek nemet mondani neki. De félek attól is, hogy elveszítelek téged.

Akkor értettem meg igazán: Gábor sosem szakadt el igazán az anyjától. Mindig is kettőnk között állt majd valaki vagy valami – egy lakás kulcsa, egy vacsora meghívása vagy éppen egy ultimátum.

Egy este aztán eldöntöttem: beszélnem kell Ilonával négyszemközt.

– Ilona néni… miért tette ezt velünk? Miért pont most?

Az anyósom hosszan nézett rám.

– Zsófi, én egész életemben másokat szolgáltam ki: előbb a férjemet, aztán a fiamat… Most először akartam magamnak élni. Nem akartalak bántani titeket – csak azt akartam látni: képesek vagytok-e boldogulni nélkülem?

– És ha nem vagyunk képesek? Akkor mi lesz?

Ilona vállat vont: – Akkor majd segítek újra… de előbb próbáljátok meg magatoktól!

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg önállóságot tanultunk ebből? Vagy csak azt, hogy mennyire fájhat az elutasítás?

Most itt ülök ebben a kis albérletben; Gábor mellettem alszik csendesen. Nézem őt és azon tűnődöm: vajon lehet-e igazi családot építeni ott, ahol mindig mások szabják meg a határokat?

Ti mit gondoltok? Tényleg önállóságot tanultunk ebből – vagy csak elveszítettük egymást útközben?