Egy idegen gyermek árnyékában – Zsófi története a szerelemről, féltékenységről és elfogadásról

– Miért kell mindig mindent Bencéhez igazítani? – csattantam fel egy szombat reggel, amikor András már megint a volt feleségével egyeztetett telefonon. A konyhában álltam, kezemben a kávésbögrével, és éreztem, ahogy a düh szétfeszíti a mellkasomat.

András letette a telefont, és fáradtan rám nézett. – Zsófi, kérlek… Ez nem rólad szól. Bence az én fiam. Nem hagyhatom cserben.

– De rólam is szól! – vágtam vissza. – Minden hétvégén csak róla van szó. Én mikor leszek fontos?

A csend, ami ezután következett, szinte fájt. Tudtam, hogy önző vagyok. Tudtam, hogy Bence nem tehet semmiről. Mégis, minden alkalommal, amikor megláttam András szemében azt a gyengédséget, amit csak Bencének tartogatott, valami összetört bennem.

Amikor először találkoztam Andrással, nem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy másik nő múltjával és egy kisfiúval kell osztoznom rajta. Azt hittem, elég lesz a szerelmünk. De amikor először jött hozzánk Bence – hatalmas hátizsákkal, félénk mosollyal –, rájöttem, hogy ez nem ilyen egyszerű.

Az első közös hétvégén minden idegszálammal próbáltam kedves lenni. Palacsintát sütöttem reggelire, társasjátékoztunk délután. De Bence csak András mellett érezte jól magát. Ha hozzászóltam, csak bólintott vagy vállat vont. Ha megpróbáltam bevonni valamibe, inkább visszahúzódott.

Egy este András azt mondta: – Adj neki időt. Nem könnyű neki sem.

De én csak azt éreztem: nekem sem könnyű. És ezt senki sem érti meg.

A következő hetekben egyre feszültebb lettem. Minden pénteken görcsbe rándult a gyomrom, amikor András elment Bencéért. A lakásban hirtelen minden megváltozott: a nappali tele lett játékokkal, a fürdőszobában kis fogkefe jelent meg. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban.

Egyik este, amikor András már aludt, leültem a nappaliban és sírtam. Nem tudtam eldönteni: rossz ember vagyok? Miért nem tudom szeretni ezt a gyereket? Miért érzem úgy, hogy minden alkalommal elveszítek valamit magamból?

Aztán egy vasárnap délután történt valami. Bence elesett a játszótéren és felszakadt a térde. András épp telefonált, így én rohantam oda hozzá. Letérdeltem mellé és óvatosan letöröltem a vért.

– Fáj? – kérdeztem halkan.

Bence rám nézett nagy barna szemekkel és bólintott.

– Ne haragudj – suttogta.

A szívem összeszorult. Akkor először éreztem valami mást is: együttérzést. Talán szeretetet is.

Aznap este András átölelt.

– Köszönöm – mondta halkan. – Tudom, hogy nem könnyű neked.

– Nem tudom, hogy menni fog-e – vallottam be sírva. – Néha úgy érzem, sosem leszek elég jó.

András csak szorított magához.

A következő hetekben próbáltam változtatni. Nem akartam anyja lenni Bencének – hiszen van neki –, de próbáltam elfogadni őt úgy, ahogy van. Voltak jobb napok és rosszabbak is. Voltak pillanatok, amikor együtt nevettünk egy filmen vagy együtt építettünk legót. És voltak pillanatok, amikor újra elöntött a féltékenység.

Egyik este leültem beszélgetni anyukámmal.

– Zsófikám – mondta –, ne legyél túl szigorú magadhoz! Egy mozaikcsalád sosem egyszerű. Adj időt magadnak is.

Ekkor jöttem rá: nem kell tökéletesnek lennem. Nem kell azonnal szeretnem Bencét úgy, mintha a sajátom lenne. Elég, ha tisztelem őt és próbálok jó példát mutatni.

Most már hónapok teltek el azóta az első viharos veszekedés óta. Még mindig vannak nehéz napok. De már nem érzem magam annyira elveszettnek.

Néha elgondolkodom: vajon hányan küzdenek hasonló érzésekkel? Hányan érzik magukat kívülállónak egy olyan családban, amit választottak ugyan, de mégis idegennek tűnik néha?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet igazán elfogadni valakit úgy, hogy közben önmagunkat is megőrizzük?