Egy kislány kérdése, ami mindent megváltoztatott – Egy budapesti milliomosnő lelki ébredése

– Megehetem a maradékodat? – A hang vékony volt, remegő, mégis olyan erővel ütött mellbe, hogy a villámcsapás is gyengéd simogatásnak tűnt volna mellette. A Gellért tér egyik menő éttermében ültem, a telefonomat görgettem, miközben a tányéromon ott hűlt a fél adag lazac. Az eső dobolt az ablakon, odakint már sötétedett. Felnéztem. Egy kislány állt előttem, rongyos kabátban, vizes hajjal, szemében valami olyan éhség és szégyen keveredett, amitől hirtelen nem tudtam megszólalni.

– Hogy hívnak? – kérdeztem végül rekedten.

– Lili – felelte, és lesütötte a szemét. – Már két napja nem ettem rendeset.

A pincér már indult volna felénk, hogy elküldje, de felemeltem a kezem.

– Ülj le mellém – mondtam. – Kérsz valami meleget?

Lili bólintott. Rendeltem neki egy nagy adag gulyáslevest és palacsintát. Ahogy evett, mintha minden falattal visszatért volna belé az élet. Közben mesélni kezdett: anyja meghalt, apja elhagyta őket, nagynénje vidéken él, de nem fogadja be. Lili az utcán alszik, néha a Blaha aluljáróban, néha egy elhagyott házban a VIII. kerületben.

A szívem összeszorult. Én, Sárközi Júlia, negyvenéves üzletasszony, akinek minden reggel frissen facsart narancslé várja az ágy mellett, most először éreztem magam igazán szegénynek – lélekben.

Aznap este hazavittem Lilit. A lakásom a Várnegyedben volt, tágas, világos, tele műtárgyakkal és csenddel. Adtam neki tiszta pizsamát, meleg tejet. Lefekvés előtt megkérdezte:

– Miért segítesz nekem?

Nem tudtam válaszolni. Talán mert gyerekkoromban én is féltem az éjszakától. Talán mert anyám mindig azt mondta: „Aki ad, az kap is.”

Másnap reggel Lili eltűnt. Csak egy cetlit hagyott: „Köszönöm a vacsorát és az ágyat. Nem akarok bajt hozni rád.”

Pánikba estem. Felhívtam a rendőrséget, végigjártam a környék hajléktalanszállóit. Az egyik szociális munkás azt mondta:

– Az ilyen gyerekek hamar megtanulják: senkiben sem bízhatnak igazán.

Napokig nem aludtam. A családom kinevetett:

– Júlia, te tényleg azt hiszed, hogy megválthatod a világot? Egy kislány miatt felborítod az egész életed?

De én nem tudtam leállni. Plakátokat ragasztottam ki: „Eltűnt: Lili, 10 éves.” Egy este csörgött a telefonom – egy idős néni hívott a József körútról:

– Itt van nálam egy kislány… azt mondja, ismeri magát.

Rohantam érte. Lili lázas volt és sírt.

– Bocsánat… csak féltem – suttogta.

Hazavittem újra. Ezúttal orvoshoz vittem, majd bejelentettem a gyámhivatalnál. A családom kiakadt:

– Megőrültél? Egy utcagyereket akarsz örökbe fogadni? Mit szólnak majd az üzleti partnereid? És ha lop?

De én már döntöttem. Lili maradt.

Az első hónap pokoli volt. Éjszakánként sikoltozva ébredt fel rémálmaiból. Félte a hangos zajokat, nem bízott senkiben. Az iskolában csúfolták:

– Koszos Lili! Utcagyerek!

Egyik nap sírva jött haza:

– Júlia néni… én sosem leszek olyan, mint ők.

Leültem mellé.

– Nem kell olyan legyél, mint ők. Elég, ha önmagad vagy. És én büszke vagyok rád.

Lassan oldódott benne a félelem. Egyre többet nevetett. Megtanult zongorázni – órákig játszott Schubertet a nappaliban.

A családommal viszont egyre nőtt a feszültség. Anyám egyszer odavágta:

– Ez a gyerek csak kihasznál téged! Majd meglátod!

Egy karácsonykor Lili nekem adta az egyetlen játékát: egy szakadt plüssmacit.

– Ez volt az egyetlen barátom az utcán – mondta halkan. – Most már te vagy az.

Sírtam.

Közben rájöttem: Lili nemcsak nekem lett családtagom. A szomszédok is megszerették; Margit néni minden reggel kakaóval várta az iskolába menet; a házmester megengedte neki, hogy virágot ültessen a belső udvaron.

De voltak nehéz napok is. Egyik este eltűnt Lili telefonja az osztályból – mindenki őt gyanúsította.

– Én nem voltam! – zokogta otthon.

Elmentem az igazgatóhoz.

– Tudják maguk, milyen érzés minden nap bizonyítani, hogy nem vagy bűnöző csak azért, mert szegény voltál? – kérdeztem remegő hangon.

Végül meglett a telefon – egy másik lány tette el véletlenül.

Lili lassan beilleszkedett. Kitűnő tanuló lett. Egy nap azt mondta:

– Júlia néni… ha nagy leszek, olyan akarok lenni, mint te. Segíteni akarok azoknak, akiknek nincs semmijük.

Akkor döntöttem el: alapítványt hozok létre hajléktalan gyerekeknek Budapesten. Lili lett az arca ennek az ügynek – bátran mesélte el történetét tévében és újságban is.

A családom végül elfogadta őt. Anyám egyszer csak ennyit mondott:

– Lehet, hogy tévedtem… De látom rajtad: boldogabb vagy vele.

Most itt ülök a kanapén, Lili mellettem tanulja az angolt egy ösztöndíjhoz. Néha még mindig eszembe jut az első találkozásunk: egy rongyos kislány kérdése egy gazdag nőhöz – és hogy mennyi mindent tanultam tőle emberségről, szeretetről és bátorságról.

Vajon hány Lili él még ma is az utcán Budapesten? És vajon hányan ülnek éttermekben úgy, hogy észre sem veszik őket? Önök mit tennének a helyemben?