El lehet válni a férjtől, de a gyerekeidtől nem menekülhetsz – Egy magyar anya vallomása

– Menj innen! – ordította Bence, miközben a tányért az asztalhoz vágta. A porcelán csörömpölése visszhangzott a panelház konyhájában, mintha minden fal engem vádolna. Álltam ott, remegő kézzel, és csak annyit tudtam kinyögni: – Bence, kérlek…

De ő már elrohant a szobájába, becsapta maga mögött az ajtót. A lányom, Zsófi, csendben ült a sarokban, a telefonját szorongatta, mintha abban keresné a menekülést ebből a pokolból. Én pedig ott maradtam egyedül a törött tányérral és egy összetört élettel.

Nem így képzeltem el az anyaságot. Nem így képzeltem el az életet sem. Tíz évvel ezelőtt még boldog család voltunk – vagy legalábbis annak látszottunk. Férjem, Gábor, mindig mosolygott, viccelődött a gyerekekkel. Én dolgoztam a helyi könyvtárban, ő pedig egy autószerelő műhelyben. Nem voltunk gazdagok, de mindenünk megvolt: egy kétszobás lakás Újpesten, hétvégi kirándulások a Dunakanyarba, közös vacsorák.

Aztán Gábor meghalt. Egy szerencsétlen baleset – legalábbis így mondták. Aznap este is későn ért haza. Azt mondta, túlórázik. Másnap reggel csörgött a telefon: „Asszonyom, sajnos baleset történt…” A világom egy pillanat alatt összeomlott.

A temetés után minden megváltozott. Bence akkor volt tizenhárom éves, Zsófi tíz. Az első hónapokban mindketten sírtak éjszaka. Én próbáltam erős lenni – főzni, mosni, dolgozni járni. De Bence egyre zárkózottabb lett. Először csak nem szólt hozzám napokig, aztán jöttek a vádak: „Te vagy az oka! Miért nem vigyáztál rá jobban? Miért nem szóltál neki, hogy ne menjen dolgozni annyit?”

Próbáltam beszélni vele. Elvittem pszichológushoz is – de csak egyszer volt hajlandó elmenni. „Nem vagyok bolond!” – vágta a fejemhez. Zsófi csendesebb volt, de esténként hallottam, ahogy sír a párnájába.

A család sem segített sokat. Anyám vidéken él, beteges, apám már rég meghalt. Gábor szülei rám haragudtak – szerintük én hajszoltam túl sokat a fiukat. Egyedül maradtam két gyerekkel és egy rakás adóssággal.

Az évek teltek. Bence középiskolás lett – de nem az a jó tanuló fiú volt már, akire büszke lehettem volna. Egyre többször jött haza későn, néha alkohol szagúan. Egyszer rendőrök hozták haza – verekedés volt az iskolában.

– Mit művelsz magaddal? – kérdeztem tőle sírva.
– Neked úgyis mindegy! – vágta rá. – Úgysem szeretsz engem igazán!

Ez fájt. Mert mindennél jobban szerettem őt – még akkor is, amikor már félnem kellett tőle.

Az első pofon akkor csattant el, amikor Zsófit védtem meg tőle. Egy veszekedés közben Bence meglökte a húgát – én közéjük álltam. Ő pedig rám emelte a kezét.

– Ne szólj bele! Nem vagy az anyám! – üvöltötte.

Aznap este Zsófi hozzám bújt az ágyban.
– Anya, miért ilyen Bence?
– Mert nagyon fáj neki apu halála – suttogtam neki.
– Nekem is fáj… de én nem bántalak téged.

Nem tudtam mit mondani. Csak sírtam vele együtt.

A szomszédok is észrevették, hogy valami nincs rendben nálunk. Egyszer Marika néni átjött egy tál süteménnyel.
– Jól vagytok? Hallottam tegnap kiabálást…
– Minden rendben – hazudtam neki.
De nem volt rendben semmi sem.

Egy este Bence részegen jött haza. Zsófi már aludt. Leült mellém a konyhában.
– Anya… miért nem haltál meg inkább te?
A szívem megszakadt.
– Bence…
– Komolyan mondom! Ha te haltál volna meg, legalább apuval lennék!

Aznap este nem aludtam semmit. Csak ültem az ágy szélén és bámultam ki az ablakon a sötét paneludvarra.

Másnap reggel Zsófi sírva jött hozzám:
– Anya, félek Bencétől…
– Én is… – suttogtam magamban.

Próbáltam segítséget kérni. Felhívtam a családsegítőt – de csak annyit mondtak: „Próbáljon beszélni vele nyugodtan.” Mintha ez olyan egyszerű lenne!

Egyik nap Zsófi karján kék foltokat vettem észre.
– Mi történt?
– Semmi… csak Bence meglökött.

Elhatároztam: elköltözünk egy időre anyámhoz vidékre. Talán ha kiszakadunk ebből a környezetből…
De Bence nem akart jönni.
– Maradok! Nem érdekeltek!

Végül csak Zsófival mentem le pár hétre Szolnokra. Anyám örült nekünk, de láttam rajta is az aggodalmat.
– Mi lesz veletek így? – kérdezte esténként.
– Nem tudom…

Amikor visszajöttünk Budapestre, Bence még dühösebb volt.
– Elhagytatok! Mégis mit vártok tőlem?

Aztán egy nap beállított hozzánk Gábor testvére, András.
– Beszélnünk kell – mondta komoran.
Leültünk hárman az asztalhoz: András, Bence és én.
– Ez így nem mehet tovább! – kezdte András. – Bence, segíteni akarunk neked! Menj el pszichológushoz!
Bence felállt:
– Hagyjatok békén! Nem vagyok bolond!
És kiviharzott a lakásból.

András rám nézett:
– Ha kell, elviszem magamhoz egy időre. De ezt nem hagyhatod annyiban!

Éjszakánként azon gondolkodtam: hol rontottam el? Mit kellett volna másképp csinálnom? Talán túl sokat dolgoztam? Talán túl keveset öleltem meg őket? Vagy egyszerűen csak túl nagy volt a fájdalom mindannyiunknak?

Egyik este Zsófi odajött hozzám:
– Anya… ha nagy leszek, sosem fogok így beszélni veled. Megígérem!
Átöleltem őt és zokogtam.

Bence végül elköltözött Andráshoz pár hónapra. Ott talán kicsit lenyugodott – legalábbis ezt mondta András. De amikor hazajött, minden kezdődött elölről: vádaskodás, kiabálás, dührohamok.

A legrosszabb az volt, amikor Zsófi egyszer azt mondta:
– Anya… én már nem akarok itt élni.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Feljelentést sosem tettem Bence ellen. Hogyan jelenthetném fel a saját fiamat? De minden nap rettegek attól, hogy egyszer valami végzetes történik velünk.

Most itt ülök a konyhában egyedül, hallgatom az éjszaka zajait és azon gondolkodom: lehet-e még ebből igazi család? Vagy örökre elvesztettem a fiamat?

Ti mit tennétek az én helyemben? Van kiút ebből az ördögi körből? Vajon lehet még újra szeretetteljes kapcsolatot építeni egy ilyen mély sebek után?