„Elküldtem a fiamat és a menyemet otthonról – csak ekkor értettem meg, mennyit éltem bűntudatban, és mennyire kihasználtak mindannyian”

– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltotta Zsuzsa, a menyem, miközben a konyhaasztalra csapta a bögrét. A porcelán csilingelt, én pedig úgy szorítottam a sajátomat, hogy majdnem eltörtem.

Ott álltam a konyhában, a reggeli fényben, és úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a tüdőmből. A fiam, Gábor, csak némán nézett rám. Az arca zárt volt, mintha idegen lennék számára.

– Anyu… – kezdte halkan, de nem tudta befejezni. A hangja remegett.

A szívem összeszorult. Ez a pillanat volt az, amitől egész életemben féltem: hogy egyszer én leszek az, aki nemet mond. Hogy én leszek az, aki elutasítja a saját gyerekét.

Minden akkor kezdődött, amikor Gábor elvesztette az állását tavaly novemberben. Zsuzsa éppen akkor volt terhes, és úgy döntöttek, hogy „ideiglenesen” visszaköltöznek hozzám Zuglóba. Mindig is nyitva állt előttük az ajtóm – hiszen egyedülálló anya voltam, Gábort egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket. Úgy gondoltam, természetes, hogy segítek nekik ebben a nehéz időszakban.

Az első hetekben még örültem is nekik. Jó volt újra hallani a lakásban a gyereknevetést – Zsuzsa kisfia, Marci hamar megszületett. De ahogy teltek a hónapok, minden megváltozott.

Gábor egyre kevesebbet keresett munkát. Reggelente órákig ült pizsamában a számítógép előtt, aztán panaszkodott, hogy „úgysem hívnak vissza”. Zsuzsa egész nap a telefonját nyomkodta vagy sorozatokat nézett. Én főztem rájuk, mostam rájuk, takarítottam utánuk – még akkor is, amikor februárban megműtötték a térdemet és alig tudtam járni.

Egy este véletlenül meghallottam őket beszélgetni a félig nyitott ajtón keresztül:

– Anyád túl sokat hisztizik – mondta Zsuzsa halkan.
– Mindig ilyen volt – felelte Gábor. – Mindennek úgy kell lennie, ahogy ő akarja.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Egész éjjel nem aludtam. Előjöttek az emlékek: amikor Gábor tüdőgyulladással feküdt kórházban és én napokig mellette virrasztottam; amikor Zsuzsa elvesztette az első babát és én tartottam benne a lelket; amikor két állásban dolgoztam csak azért, hogy Gábornak legyen új cipője iskolakezdésre.

Most pedig csak egy „hisztis öregasszony” vagyok.

Ahogy múltak a napok, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy cseléd a saját otthonomban. A kedvenc bögréim eltűntek – Zsuzsa vitte be őket a szobába és ott hagyta félig tele teával. A hűtőből mindig hiányzott a joghurtom. A nappaliban lévő fotel – ahol esténként olvasni szoktam – most pelenkázóasztal lett.

Egyik délután hazajöttem az orvostól és Gábor ott ült a gép előtt.

– Találtál valamit? – kérdeztem óvatosan.
– Mit?
– Munkát… néztél ma valamit?
– Anya, most tényleg ezzel jössz? Tudod jól, milyen most a piac!

Bűntudat öntött el. Talán tényleg túl sokat várok el? Talán túl szigorú vagyok? Hiszen nehéz időszak ez mindenkinek…

Aztán Zsuzsa odajött hozzám és szó nélkül a kezembe nyomta Marci koszos rugdalózóját.

– Ki tudnád mosni? Én már nem bírom tovább.

Akkor valami eltört bennem.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Eszembe jutott minden régi sérelem: amikor Gábor megsértődött, mert nem vettem meg neki azt a drága sportcipőt; amikor Zsuzsa megsértődött rám, mert nem adtam pénzt balatoni nyaralásra; amikor mindig nekem kellett magyarázkodnom minden döntésem miatt.

Másnap reggel bementem a konyhába és kimondtam:

– Ki kell költöznötök. Két hetet adok.

Gábor arca elfehéredett.

– Anya…
– Nem akarok erről vitatkozni. Szükségem van saját életre. Szükségem van pihenésre.

Az elkövetkező két hétben síri csend volt otthon. Zsuzsa egy szót sem szólt hozzám. Gábor hosszú sétákra vitte Marcit és csak késő este jöttek vissza.

Amikor pakoltak, majd megszakadt a szívem. De tudtam: ezt most magamért kell megtennem – és talán értük is.

Miután elmentek, napokig csak bolyongtam a lakásban. Mindenhol ott voltak: egy kávéfolt az asztalon, babakrém illata a fürdőben, egy elveszett kis zokni az ágy alatt. Éjszakánként sírtam és csak azt kérdeztem magamtól: tényleg rossz anya vagyok?

Aztán lassan megérkezett az első megkönnyebbülés. Végre leülhettem a fotelomba az ablak mellett és csendben ihattam meg a reggeli kávémat. Senki nem szólt bele semmibe. Senki nem használta ki az én bűntudatomat.

Rájöttem: egész életemben hagytam másokat átlépni a határaimat csak azért, mert féltem attól, hogy „rossz anya” leszek. Hogy az én bűntudatom kényelmes volt nekik – manipulálhatták vele minden engedményemet.

Most már tudom: néha muszáj kimondani azt, hogy „elég”. Akkor is, ha fáj. Akkor is, ha mindenki önzőnek tart miatta.

Bánom? Néha igen. De sokkal gyakrabban érzek büszkeséget és békét.

Vajon tényleg egész életünkben fizetnünk kell a hibáinkért? Tényleg mindig az anyának kell utolsónak lennie a sorban? Várom a véleményeteket…