Elváltam, elvesztem mindent – de a buszmegállóban újra megtaláltam magam (és valakit, aki visszaadta az életemet)

– Hagyjál már, anya! Nem érdekel, hogy mit mondasz! – kiabáltam bele a telefonba, miközben a hideg szél végigfutott a hátamon. A buszmegállóban álltam, hajnal volt, a köd úgy ült rá a kisvárosra, mintha soha nem akarna felszállni. A kezem remegett – nem tudtam eldönteni, hogy a düh vagy a fáradtság miatt. A vonal másik végén anyám hangja elcsuklott: – Gábor, ne csináld ezt magaddal… Kérlek… – De én már letettem. Nem bírtam tovább hallgatni.

A nevem Kalmár Gábor. Negyvenhárom éves vagyok, és tavaly ilyenkor még azt hittem, hogy minden rendben van az életemben. Volt feleségem, két kamaszlányom – Anna és Lilla –, egy biztos állásom a helyi tüzépnél, és egy régi házunk a város szélén. Aztán minden egyszerre omlott össze. A feleségem, Judit egyik este közölte: „Gábor, én ezt nem bírom tovább. Szeretnék elválni.” Nem volt veszekedés, csak csend és hidegség. Próbáltam beszélni vele, könyörögtem, hogy gondolja át – de ő már eldöntötte.

A válás gyorsan ment. A lányok velem maradtak volna, de Judit ügyvédje mindent elintézett: „Az anyjuknál jobb helyük lesz.” A házat el kellett adnunk, az árát megfeleztük. Én egy lepukkant albérletbe költöztem a vasútállomás mellett. Az első hónapokban csak vegetáltam: dolgoztam, hazamentem, néztem a plafont. Aztán jött a következő csapás: leépítés a tüzépnél. „Sajnáljuk, Gábor, de muszáj volt…” – mondta a főnököm, Szilágyi úr, miközben még csak rám sem nézett.

A munkanélküli segélyből alig tudtam kifizetni az albérletet és az ételt. A lányokat ritkán láttam – Judit mindig talált valami kifogást. Anyám próbált segíteni, de ő is csak nyugdíjas volt; apám évekkel ezelőtt meghalt rákban. A testvéremmel, Zsolttal évek óta nem beszéltem – egy régi örökségi vita miatt haragban vagyunk.

Egyik este aztán összeomlottam. Ültem a konyhában egy üveg olcsó borral és azon gondolkodtam: minek tovább? Ki vagyok én most? Egy senki? Egy vesztes?

Aztán jött az a reggel. Ködös januári nap volt – pont egy éve annak, hogy Judit elhagyott. A buszmegállóban vártam a járatot a munkaügyi központba. Egy idős bácsi ült mellettem; bámulta a cipőjét. Egyszer csak mellém állt egy nő – harmincas lehetett, hosszú barna haja volt, kopott kabátban. Rám nézett és megszólalt:

– Fázik? Adhatok egy teát? – kérdezte halkan.

Először azt hittem, csak viccel. De tényleg elővett egy termoszt és töltött nekem egy pohárral.

– Köszönöm… – motyogtam zavartan.

– Nem baj, ha leülök? – kérdezte.

Bólintottam. Csendben ültünk pár percig. Aztán egyszer csak kibukott belőlem:

– Tudja… néha azt érzem, hogy mindenki elhagyott.

A nő rám nézett. A szeme meleg volt és őszinte.

– Én is voltam így – mondta halkan. – Tavaly halt meg az apám. Anyám megbolondult a gyásztól, én meg elvesztettem a munkám a varrodában. Azóta próbálok újrakezdeni.

– Hogy lehet? – kérdeztem kétségbeesetten.

Elmosolyodott.

– Nem tudom… Talán csak úgy, hogy minden reggel felkelek és elhiszem: lesz jobb is.

A busz megjött; felszálltunk mindketten. Leült mellém.

– Hogy hívják? – kérdezte.

– Gábor vagyok.

– Éva vagyok – mondta és kezet nyújtott.

Aznap délután újra találkoztunk: Éva ott ült a munkaügyi központ folyosóján. Elkezdtünk beszélgetni; először csak óvatosan, aztán egyre többet meséltünk egymásnak. Kiderült: ő is válófélben van, nincs gyereke, de szeretne új életet kezdeni vidéken.

A következő hetekben rendszeresen találkoztunk a buszon vagy a központban. Egyik nap Éva azt mondta:

– Tudod mit? Gyere el hozzám teázni! Úgyis egyedül vagyok esténként.

Elmentem hozzá: egy kis panelban lakott az Újtelepen. Nem volt sok pénze; de minden tiszta és otthonos volt nála. Teát főzött, sütött pogácsát; beszélgettünk órákon át.

Egy este aztán kiborultam nála:

– Éva… nekem már semmim sincs! A lányokat alig látom… Anyám aggódik értem… Zsolt meg utál… Néha azt érzem, jobb lenne eltűnni innen…

Éva odajött hozzám és megfogta a kezem.

– Ne mondj ilyet! Nézd rám: én is elvesztettem mindent… De amíg élünk, mindig lehet újrakezdeni! Segítünk egymásnak… jó?

Bólintottam; sírtam is kicsit. De akkor először éreztem hónapok óta: talán tényleg lehet még remény.

A következő hónapokban Éva lett az egyetlen biztos pont az életemben. Segített önéletrajzot írni; együtt jártunk állásinterjúkra. Együtt főztünk olcsó vacsorákat; néha elmentünk sétálni a Tisza-partra vagy csak üldögéltünk nála csendben.

Anyám először nem örült neki:

– Gábor, ki ez a nő? Nem kellene inkább magadra koncentrálnod? – kérdezte aggódva.

– Anya… Éva segít nekem! Nélküle már rég feladtam volna…

– Csak vigyázz! Nehogy kihasználjon! – mondta anyám gyanakodva.

De Éva sosem kért tőlem semmit; inkább ő segített nekem mindenben.

Egyik nap váratlanul felhívott Zsolt:

– Hallottam anyától, hogy padlón vagy… Figyelj… ha kell pénz vagy meló, szólj!

Meglepődtem; évek óta nem beszéltünk normálisan.

– Kösz… Zsolt… lehet tényleg kéne valami munka…

Így kerültem be Zsolt építőipari cégéhez segédmunkásnak. Nem volt könnyű: hajnalban kelés, nehéz fizikai munka – de legalább hasznosnak éreztem magam újra.

Éva közben is mellettem állt: amikor fáradtan estem haza este nyolckor, főzött nekem levest; meghallgatott minden panaszomról.

A lányokkal is lassan javult a kapcsolatom: Anna egyszer csak felhívott:

– Apa… ugye nem haragszol rám? Anya mindig azt mondja, hogy te nem szeretsz minket…

– Dehogynem szeretlek! Mindennél jobban! Csak most nehéz minden…

Lilla is kezdett közeledni hozzám; néha hétvégén nálam aludtak mindketten.

Egyik este Éva nálam maradt aludni; reggel együtt főztünk kávét és néztük a napfelkeltét az ablakból.

– Gábor… szerinted lehet még boldog az ember ennyi veszteség után? – kérdezte halkan.

Ránéztem; láttam benne ugyanazt a törékenységet és reményt, amit magamban is éreztem.

– Talán pont ezért lehetünk boldogok… mert már tudjuk, milyen elveszíteni mindent… Most viszont minden apró öröm ajándék…

Azóta együtt vagyunk Évával. Nem lettünk gazdagok; még mindig küzdünk a mindennapokkal: néha nincs pénz rendes kajára vagy elromlik valami a lakásban. De már nem vagyok egyedül; van kihez hazamenni.

Anyám is elfogadta végül Évát; Zsolttal is kibékültünk teljesen. A lányaim is megszerették őt – együtt főzünk hétvégente vagy kirándulunk valahová.

Néha még mindig félek: mi lesz, ha újra elveszítek mindent? De most már tudom: amíg van mellettem valaki, aki hisz bennem – addig nincs végleg elveszve semmi.

Ti mit gondoltok? Lehet igazán újrakezdeni negyven felett? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?