Elvesztettem a fiamat a menyem miatt – egy magyar család széthullása belülről

– Anya, kérlek, ne szólj bele! – csattant fel Gergő a telefonban, és a hangja úgy vágott belém, mintha kést forgatnának a szívemben. Aztán letette. Csak ültem a konyhaasztalnál, a kezem remegett a bögrével, és néztem ki az ablakon a szürke pesti délutánba. Azóta sem hívott vissza.

Nem tudom, mikor veszítettem el igazán a fiamat. Talán már akkor, amikor először bemutatta nekem Katát, azt a szőke, mindig tökéletesen sminkelt lányt, aki úgy nézett rám, mintha valami múzeumi tárgy lennék. Vagy talán még korábban, amikor egyedül maradtam vele, és mindent rá tettem fel: az életemet, a jövőmet, minden reményemet.

A férjem, Tamás, elhagyott minket Gergő ötéves korában. Egy másik nő miatt ment el – ezt csak később tudtam meg. Akkoriban még nem volt divat a válás, mindenki suttogott utánam a lépcsőházban. De én nem törődtem vele. Csak Gergő számított. A 90-es években egy varrodában dolgoztam napi tizenkét órát, hogy legyen pénzünk albérletre és ételre. Sokszor csak egy kifli jutott vacsorára – de Gergőnek mindig volt kakaó is.

Azt hittem, ha mindent feláldozok érte, majd egyszer visszakapom: szeretetben, törődésben, unokákban. De az élet nem így működik.

Gergő jó tanuló volt, csendes fiú. Mindig mellettem ült a konyhában, amikor varrtam, és azt mondta: „Anya, ha nagy leszek, majd én vigyázok rád.” Ezek a szavak mostanra csak fájdalmas emlékek.

Az első repedés akkor jelent meg köztünk, amikor Gergő főiskolára ment Szegedre. Hirtelen lett saját élete: barátok, bulik, lányok. Én pedig maradtam a panelban Újpesten, várva a hívásait. Egyre ritkábban jött haza. Aztán egy nap bejelentette: „Anya, bemutatlak valakinek.”

Kata volt az. Udvariasan mosolygott rám az első vacsoránál, de már akkor éreztem: nem lesz könnyű dolgom vele.

– Kicsit sós lett ez a pörkölt – mondta félig tréfásan.
– Sajnálom – feleltem feszengve –, legközelebb jobban vigyázok.
– Nem baj – vont vállat –, anyukám mindig mondja: „Aki főz, az hibázhat.”

De ahogy múltak a hónapok, egyre több ilyen apró megjegyzése lett. Gergő pedig mindig az ő pártját fogta.

Az esküvőjük előtt Gergő megkért: segítsek nekik lakást találni. Eladtam a vidéki örökségemet – anyám kis házát Békésben –, hogy legyen önerőjük egy zuglói panelhoz. „Majd visszaadjuk” – ígérte Gergő. De sosem beszéltünk róla többet.

Az esküvő napján Kata anyja, Ildikó odasúgta nekem:
– Ugye tudja, hogy most már mi vagyunk a családja?
Nem válaszoltam. Csak mosolyogtam kínosan.

Az első évük nehéz volt. Kata nem talált munkát diplomával sem – mindenhol csak szerződéses állásokat ajánlottak neki. Gergő két helyen dolgozott: nappal egy irodában adminisztrátor volt, este pizzát szállított ki a saját Suzukijával – amit én vettem nekik hitelre.

Egy este Gergő felhívott:
– Anya, tudsz kölcsönadni húszezer forintot? Elfogyott a pénzünk hó végére.
– Persze – mondtam gondolkodás nélkül –, csak szóljatok bármikor.

Ezután rendszeressé váltak a kérések: pénz villanyszámlára, gyerekruhára (amikor megszületett Zsófi), autószerelőre. Mindig segítettem – még akkor is, amikor nekem is alig maradt valamim.

Aztán jöttek az első komolyabb viták Katával. Egyik délután átmentem hozzájuk főzni Zsófi születése után.
– Kata, segítsek valamiben? – kérdeztem óvatosan.
– Köszönöm – felelte hűvösen –, de inkább ne pakold át a konyhát. Szeretem tudni, hol van minden.
Éreztem: útban vagyok.

Gergő egyre feszültebb lett közöttünk. Egy este nálam vacsoráztak.
– Anya – szólt rám Kata –, Zsófi nem ehet csokit! Miért adtál neki?
– Csak egy kockát…
– Nem érted meg? – csattant fel Gergő is.
Akkor először sírtam el magam előttük.

Ettől kezdve minden találkozásunk kínos volt. Kata kerülte a szemkontaktust; Gergő idegesen dobolt az asztalon; Zsófi pedig csak nézett rám nagy barna szemekkel.

Aztán jött a fordulópont: Gergő elvesztette az állását egy leépítés miatt. Kata részmunkaidős állása nem fedezte a lakáshitelt sem. Megint hozzám fordultak segítségért.
– Anya, költöznünk kellene hozzád pár hónapra…
Belementem. Három hónapból másfél év lett.

Ez idő alatt minden nap próbáltam segíteni: főztem rájuk is, vigyáztam Zsófira, amikor dolgozni mentek vagy állásinterjúra jártak. De Kata sosem mondott köszönetet – inkább panaszkodott:
– Nem tudok pihenni ebben a lakásban…
– Miért? – kérdeztem egyszer.
– Mert mindig itt vagy…

Egy este veszekedés tört ki köztünk:
– Kata! – szóltam rá –, legalább egy köszönömöt mondhatnál néha!
– Nem kértelek rá! – vágta vissza dühösen.
Gergő csak állt közöttünk némán.

Másnap reggel összepakoltak és elmentek Katáék Ildikóhoz vidékre. Azóta csak ritkán hallok róluk. Zsófit alig látom; ha hívom Gergőt, legtöbbször nem veszi fel vagy röviden leráz:
– Most nem alkalmas…

A szomszédok kérdezik:
– Mi van veletek? Miért nem jönnek már az unokák?
Csak vállat vonok.

Karácsonykor egyedül ültem a nappaliban a feldíszített műfenyő mellett. Egyedül bontottam ki azt az ajándékot is, amit magamnak vettem: egy könyvet arról, hogyan engedjük el felnőtt gyermekeinket.

Néha azon gondolkodom: vajon túl sokat vártam el? Túl sokat adtam? Vagy csak rosszul szerettem? A magyar anyák gyakran mondják: „Az én gyerekem sosem fordulna el tőlem.” De mi van akkor, ha mégis?

Most már csak akkor keresnek fel Katáék, ha szükségük van valamire: pénzre vagy gyerekvigyázásra. Máskor idegen vagyok számukra.

A barátnőm, Marika azt mondja:
– Hagyd őket! Éld az életed!
De hogyan kezdjem újra ötvenhat évesen?

Minden este ugyanazt kérdezem magamtól: Hol rontottam el? Lehet-e még valaha újra családom? Vajon más magyar anyák is érzik ezt a fájdalmat? Várom a válaszokat…