„Ez a te unokád, hatéves” – Egy idegen nő állított meg az utcán, a fiam pedig mindent tagad

– Bocsánat, maga Katalin? – hallottam meg a hátam mögött egy idegen nő hangját, miközben a Blaha Lujza téren igyekeztem átjutni a zebrán. Megtorpantam. A nő mellett egy kisfiú állt, alig hatéves forma, szőke, szeplős, és olyan tekintettel nézett rám, mintha már ezer éve ismernénk egymást.

– Igen, én vagyok – feleltem óvatosan. – Segíthetek valamiben?

A nő mély levegőt vett. – Az én nevem Dóra. Ő pedig – bólintott a kisfiú felé – Ábel. És… ő a maga unokája.

A világ megállt körülöttem. Egy pillanatig csak a villamos csilingelését hallottam, meg azt, ahogy a szívem kalapál. Unokám? Nekem? A fiam, Gergő soha nem beszélt semmilyen gyerekről. Egyedül neveltem fel, mindenemet neki adtam, és most… egy idegen nő közli velem, hogy van egy unokám?

– Elnézést… biztosan tévedés – dadogtam. – Az én fiamnak nincs gyereke.

Dóra szeme megrebbent, de nem hátrált meg. – Tudom, hogy nehéz elhinni. De Gergő az apja Ábelnek. Nem kérek semmit, csak azt szeretném, ha tudná: van egy unokája. Ábelnek joga van tudni, ki a családja.

Ábel rám mosolygott. Olyan volt az a mosoly… mintha Gergő kiskorában nézne vissza rám. Megremegett a térdem.

– Honnan tudjam, hogy igazat mond? – kérdeztem végül.

– Nem akarom magára erőltetni magunkat – mondta Dóra csendesen. – Itt a számom. Ha szeretne beszélni róla… vagy találkozni Ábellel… hívjon fel.

Azzal elmentek. Ott maradtam a papírfecni és egy kavargó érzéskupac közepén. Hazafelé menet remegett a kezem. Alig vártam, hogy Gergő hazaérjen.

– Gergő! – csaptam be mögötte az ajtót este. – Ki az a Dóra? Van egy Ábel nevű fiad?

A fiam arca elfehéredett.

– Anya, ez valami félreértés… Dóra csak egy régi ismerős. Volt köztünk valami pár hónapig, de már rég vége. Nem tudom, miért mond ilyet.

– De Ábel… tényleg nem lehet a te fiad? Nézz rám a szemembe!

Gergő elfordult. – Nem tudom! Lehet… De Dóra sosem akarta, hogy részt vegyek az életükben. Egyszer csak eltűnt.

– És te? Te kerested őket? Próbáltál segíteni?

– Anya! Én akkor épp munkanélküli voltam! Alig tudtam magamat eltartani! Dóra azt mondta, ne szóljak bele… Most meg hirtelen előkerülnek? Miért pont most?

A hangja remegett. Láttam rajta: valami nagyon fáj neki is.

Aznap éjjel nem aludtam. Forgolódtam az ágyban, újra és újra Ábel arcát láttam magam előtt. Vajon tényleg az unokám? És ha igen… mit jelent ez nekem? Mit jelent Gergőnek?

Másnap reggel Gergő korán ment dolgozni. Én egész nap csak ültem a konyhában, bámultam a régi családi fotókat. Eszembe jutottak a régi idők: amikor Gergő apja elhagyott minket, amikor ketten maradtunk minden gondunkkal-bajunkkal. Mindig azt mondtam magamnak: legalább mi ketten őszinték leszünk egymáshoz. Most mégis úgy érzem, mintha valami fal nőtt volna közénk.

Délután végül felhívtam Dórát.

– Katalin vagyok… Szeretnék találkozni Ábellel. Csak beszélgetni.

Dóra hangja megkönnyebbült volt. – Persze! Holnap délután jó?

Másnap egy zuglói játszótéren találkoztunk. Ábel hintázott, én pedig leültem Dóra mellé egy padra.

– Miért most keresett meg? – kérdeztem halkan.

– Sokáig próbáltam mindent egyedül megoldani – sóhajtott Dóra. – A szüleim segítenek, de Ábel egyre többet kérdez az apjáról. Nem akarom hazudni neki, hogy nincs családja… És maga mindig olyan kedves volt velem régen.

– Gergő azt mondja, maga nem akarta, hogy részt vegyenek az életükben.

Dóra szeme könnyes lett. – Nem akartam terhet rakni rájuk akkoriban… De most már nem bírom tovább titkolni Ábel előtt az igazságot.

Ábel odaszaladt hozzám.

– Néni! Maga tényleg az apukám anyukája?

Elakadt a szavam. Csak bólintani tudtam.

– Akkor maga az én nagymamám? – kérdezte csillogó szemmel.

A könnyeim kicsordultak. Magamhoz öleltem azt a kisfiút, akit sosem ismertem eddig.

Onnantól kezdve minden héten találkoztunk: játszótér, fagyi a Városligetben, mesék esténként telefonon keresztül. Ábel egyre jobban ragaszkodott hozzám – és én is hozzá.

Gergő viszont egyre zárkózottabb lett otthon.

– Anya, ezt nem kellett volna… Nem akarom felkavarni a múltat! – fakadt ki egyszer.

– De hát ő a te fiad! Nem akarod látni?

– Nem tudom! Félek… Félek attól, hogy elrontottam mindent! Hogy nem tudok jó apa lenni…

Leültem mellé az ágyra.

– Fiam… én is féltem anyaként sokszor. De ha most hátat fordítasz Ábelnek… azt sosem fogod megbánás nélkül kibírni.

Gergő sokáig hallgatott. Végül csak annyit mondott:

– Adj időt…

Az idő telt-múlt. Egyre többet jártam Dóráékhoz: segítettem Ábelt iskolába vinni, néha főztem rájuk egy-egy adag lecsót vagy rakott krumplit – ahogy Gergő szerette gyerekkorában. A szomszédok suttogtak: „Katalin néni új családot talált magának?”

Anyám barátnői is szóvá tették:

– Nem félsz attól, hogy kihasználnak? Hogy csak pénzt akarnak tőled?

De én tudtam: ez nem erről szól. Ez arról szól, hogy végre van valaki, akinek átadhatom mindazt a szeretetet, amit annyi évig magamban tartottam.

Egy vasárnap délután Gergő váratlanul beállított Dóráékhoz.

– Szeretnék beszélni Ábellel – mondta halkan.

Ábel odament hozzá, óvatosan nézte az idegen férfit.

– Te vagy az apukám? – kérdezte félénken.

Gergő letérdelt elé.

– Igen… Én vagyok az apukád.

Ábel átölelte őt. Mindannyian sírtunk.

Azóta lassan építjük újra azt a családot, amit sosem ismertünk igazán: Gergő próbál jelen lenni Ábel életében; Dóra és én barátnők lettünk; én pedig végre nagymama lehetek úgy igazán.

De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon hány magyar családban lapulnak ilyen titkok? Hányan félnek kimondani az igazságot csak azért, mert félnek a fájdalomtól vagy a szégyentől?

Néha este lefekvés előtt csak ülök az ablakban és nézem Budapest fényeit. Vajon jól tettem-e mindent? Vajon lehet-e újrakezdeni ott is, ahol már mindenki lemondott róla?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ennyi év hallgatás után? És mit jelent szerintetek igazán családnak lenni?