„Ez az én hűtőm, az én szabályaim!” – Egy magyar család mindennapi háborúja egy panelben
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg komolyan gondolod, Zsuzsa! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a hűtő ajtaját úgy csapta be, hogy beleremegtek a poharak a konyhaszekrényben. – Még az egyetemi kollégiumban sem volt ilyen! Ott is mindenki mindent közösen evett! Ez család vagy albérlet?!
Ott álltam a konyha közepén, a kezem remegett, a torkomban gombóc. A férjem, Gábor, már megint úgy tett, mintha nem hallana semmit – a nappaliban a tévé előtt ült, és a híradót bámulta. A kislányunk, Lili, éppen a szobájában játszott a plüssmacijával. Én pedig csak azt akartam, hogy végre ne legyen mindenből vita. Hogy ne kelljen minden egyes joghurtot, felvágottat vagy maradék levest magyaráznom.
– Ilona néni, nem akarok veszekedni – próbáltam halkan, de határozottan. – Csak azt szeretném, ha mindenkinek lenne saját polca. Így nem keverednek össze az ételek, nem lesz félreértés…
– Félreértés?! – vágott közbe. – Az a félreértés, hogy idejöttetek lakni hozzám, mert nem tudtatok volna máshol megélni! Most meg már polcokat akarsz osztogatni? Ez az én lakásom, az én hűtőm! Itt az lesz, amit én mondok!
A hangja átvágott a panel falain. Biztos vagyok benne, hogy a szomszédok is hallották. Éreztem, ahogy elönt a szégyen és a düh egyszerre. Négy éve költöztünk ide Gáborral és Lili születése után. Akkor még azt hittem, csak átmeneti lesz – amíg összegyűjtünk egy kis pénzt, amíg Gábor munkát talál, amíg én vissza tudok menni tanítani. De azóta is itt vagyunk. Egy háromszobás panelban Zuglóban, ahol minden nap újabb kompromisszumot kell kötnöm.
Az első hónapokban még próbáltam alkalmazkodni. Ilona néni főzött ránk is – néha túlsózott levest vagy zsíros pörköltet –, de legalább nem kellett azon aggódnom, hogy Lili éhes marad. Aztán jöttek az apróbb összezördülések: ki hagyta elöl a vajat, ki ette meg a sonkát, ki nem törölte le az asztalt. Eleinte csak morgott magában Ilona néni, később már nyíltan nekem támadt.
– Zsuzsa! Már megint te hagytad elöl a tejfölt? Megromlik! – kiabálta egyik reggel.
– Nem én voltam… – kezdtem volna magyarázni.
– Persze! Mindig csak tagadod! – csattant vissza.
Gábor ilyenkor mindig eltűnt valahová: „El kell mennem cigarettáért”, „Leugrom a boltba” – mondta. Soha nem állt mellém igazán. Néha este odasúgta: „Tudod, milyen anyám… majd lenyugszik.” De sosem lett jobb.
A hűtőháború akkor kezdődött igazán, amikor Lili elkezdett válogatni az ételek között. Volt olyan nap, hogy Ilona néni főzte a levest, de Lili csak az én főzelékemet akarta enni. Ebből is vita lett:
– Miért főzöl külön? Nem jó az én kajám a lányodnak?
– Csak szereti a spenótot…
– Akkor egyél vele külön is! De ne számíts rám!
Egyik este Gábor későn jött haza. Fáradt voltam, Lili nyűgös. A hűtőben alig volt valami – Ilona néni elpakolta a saját főztjét a felső polcra. Amikor kivettem egy joghurtot Lilinek, rám szólt:
– Az az enyém! Nehogy hozzáérj!
Akkor döntöttem el: elég volt. Másnap reggel leültem vele beszélni.
– Ilona néni, osszuk fel a hűtőt. Felső polc öné, középső miénk. Így nem lesz több vita.
– Ez abszurd! – kiabálta. – Ilyet csak idegenek csinálnak egymással! Mi család vagyunk!
De én már nem éreztem magam családtagnak. Inkább bérlőnek egy rideg albérletben.
Azóta minden nap újabb harc. Ha veszek egy doboz túrót Lilinek, másnap eltűnik. Ha főzök valamit magunknak, Ilona néni megsértődik: „Bezzeg az én főztöm nem kell!” Ha Gábor szóvá teszi neki (ritkán), abból is csak nagyobb balhé lesz.
A pénzünk kevés: Gábor egy autószerelő műhelyben dolgozik minimálbérért, én részmunkaidős tanár vagyok egy általános iskolában. Minden forintot be kell osztani. A lakás rezsije is közös: Ilona néni szerint „az ő lakása”, de minden hónapban követeli tőlünk a rezsi ráeső részét.
A legrosszabbak azok az esték, amikor Lili sírva jön ki a szobából:
– Anya, miért mondja mama, hogy ne vegyem el azt a banánt?
Mit mondjak neki? Hogy ez nem a mi otthonunk? Hogy itt mindenért harcolni kell?
Egyik vasárnap ebéd után nagy családi veszekedés robbant ki. Ilona néni hangosan szidott:
– Tönkreteszed ezt a családot! Mióta itt vagytok, nincs nyugtom! Mindenbe beleszólsz!
Gábor végre felemelte a hangját:
– Anya! Elég volt! Zsuzsa csak rendet akar!
Ilona néni sírva fakadt:
– Menjetek akkor! Menjetek!
De hová mehetnénk? Egy albérlet ára Budapesten horrorisztikus. A fizetésünkből alig futja ételre és ruhára is. Próbáltam keresni olcsóbb lehetőségeket: vidéki albérletet, önkormányzati lakást – de mindenhol hosszú várólista van.
A család többi része sem segít: Gábor nővére Németországban él, csak karácsonykor ír egy üzenetet Facebookon; az én szüleim vidéken vannak és maguk is szűkösen élnek.
Néha azon kapom magam, hogy irigylem Ilona nénit: ő legalább otthon van. Ő dönt mindenről. Nekem viszont nincs saját helyem – se fizikailag, se lelkileg.
A legfájóbb mégis az volt, amikor Lili egyszer azt mondta:
– Anya, mikor lesz saját otthonunk?
Nem tudtam mit felelni.
Azóta minden reggel úgy kelek fel, hogy számolom a napokat: mikor lesz végre elég pénzünk? Mikor lesz Gáborban elég bátorság? Mikor lesz nekem elég erőm?
A hűtő polcai továbbra is harctér: minden doboz tejföl mögött ott lapul egy kimondatlan sérelem; minden eltűnt joghurt mögött egy újabb könnycsepp.
Néha azon gondolkodom: tényleg ilyen nehéz ma Magyarországon felnőttként önálló életet kezdeni? Vagy csak mi vagyunk ennyire szerencsétlenek?
Ha most belenézek abba a hűtőbe – már nem csak ételeket látok benne. Hanem mindazt a feszültséget és reménytelenséget is, ami körülvesz minket.
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet ezt kibírni? Vajon tényleg csak pénz kérdése egy boldogabb élet?