„Ez az én lakásom!” – Amikor a vőlegényem családja átlépte a határt

– Te meg mit keresel itt? – csattant fel a hangom, ahogy beléptem a saját lakásomba, és az előszobában egy vadidegen nő állt előttem, kezében a kulcsommal. A szívem hevesen vert, az arcom lángolt a dühtől. – Ez az én lakásom! – ismételtem meg, most már remegő hangon.

A nő, akit csak egyszer láttam korábban egy családi ebéden, lenézően végigmért. – Szia, Zsófi vagyok, Gábor húga. Anyu mondta, hogy biztos örülni fogsz nekünk. – A „nekünk” szó különösen rosszul esett. Mögötte egy fiatal férfi toporgott, akit még sosem láttam.

– Nekünk? – kérdeztem vissza. – Bocsánat, de Gábor nem szólt semmiről.

– Ugyan már! – legyintett Zsófi. – Gábor múlt héten adott kulcsot, mondta, hogy jövünk egy hétre. Szünet van az egyetemen, Pisti meg most végzett a szakmunkásképzőben. Kell egy kis pihenés.

A fejem zúgott. Egész nap dolgoztam a XIII. kerületi irodában, csak egy forró zuhanyra és csendre vágytam. Ehelyett idegenek foglalták el az otthonomat.

– És hol van Gábor? – kérdeztem fojtottan.

– Dolgozik. De azt mondta, minden rendben lesz. – Zsófi már el is indult a nappali felé. – Amúgy elfoglaltuk a hálót, ott kényelmesebb az ágy.

A gyomrom görcsbe rándult. Benyitottam a hálóba: bőröndök szanaszét, a kedvenc ágyneműm gyűrötten hevert a földön. A fürdőben vizes törölközők kupacban, a konyhában mosatlan edények tornyosultak.

– Ez nem lehet igaz… – suttogtam magam elé.

Zsófi utánamentem a nappaliba. – Nézd, ez az én lakásom. Nem beszéltük meg ezt Gáborral. Nem maradhattok itt így.

– Jaj, ne legyél már ilyen merev! – nevetett fel Zsófi. – Gábor mondta, hogy majd alkalmazkodsz. Egy hétig csak kibírod velünk.

Pisti közben elővette a telefonját és elkezdett játszani rajta, mintha ott sem lennék.

A telefonom után nyúltam és felhívtam Gábort. Kicsöngött, de nem vette fel. Üzenetet hagytam: „Gábor, hívj vissza azonnal! Ez így nem mehet!”

Az este kínzó lassúsággal telt. Zsófi hangosan telefonált az anyjával:
– Anya, hát képzeld el! Zsuzsi teljesen ki van akadva, hogy itt vagyunk! Mintha nem is lenne közös életük Gáborral…

Késő este Gábor végre hazaért. Fáradtan ledobta magát a kanapéra.
– Mi ez a feszültség? – kérdezte unottan.
– Mi ez? – emeltem fel a hangom. – Hogy adhattad oda a kulcsomat Zsófinak? Hogy költözhettek be csak úgy?
– Ne csinálj ügyet belőle! – legyintett Gábor. – Ők is a családom. Egy hétig maradnak, aztán mennek vissza Szegedre.
– De ez az én lakásom! Én vettem fel rá a hitelt, én fizetem a rezsit! Neked is csak azért van itt helyed, mert meghívtalak!
Gábor arca elkomorult.
– Most akkor ezt akarod minden veszekedéskor az orrom alá dörgölni? Hogy minden csak a tiéd?
– Nem erről van szó! Hanem arról, hogy megbeszéljük az ilyesmit! Nem dönthetsz helyettem!
Zsófi ekkor bekiabált a hálóból:
– Gábor, mondd már meg neki, hogy ne legyen ilyen önző!

A levegő vibrált körülöttünk. Gábor felállt és közelebb lépett hozzám.
– Ha tényleg szeretnél családot velem, akkor néha engedned kellene. Az én családom is fontos!
– És én? Én mikor vagyok fontos? – kérdeztem halkan.
Gábor csak vállat vont és visszament a nappaliba.

Az éjszakát sírással töltöttem a konyhában. Másnap reggel Zsófi már kávét főzött magának és Pistinek.
– Jó reggelt! – mondta gúnyosan. – Remélem, nem zavarunk túlzottan…
– Nem tudom, hogy ti hogy vagytok ezzel otthon Szegeden – vágtam vissza –, de nálam nem így mennek a dolgok.
Zsófi csak mosolygott.
– Majd megszokod! Ha egyszer összeházasodtok Gáborral, úgyis minden közös lesz…

A munkahelyemen egész nap remegtem az idegtől. Kolléganőm, Ági félrehívott ebédszünetben:
– Mi van veled? Olyan sápadt vagy!
Elmeséltem neki mindent.
Ági csak csóválta a fejét:
– Zsuzsi, ez nem normális! Ha most hagyod magad, később még rosszabb lesz.

Hazafelé azon gondolkodtam: tényleg ennyire természetes lenne Magyarországon, hogy egy férfi családja mindent visz? Hogy egy nőnek nincsenek határai?

Este újra beszélni próbáltam Gáborral:
– Ezt nem bírom tovább! Vagy ők mennek el holnapig, vagy én!
Gábor dühösen nézett rám:
– Most komolyan emiatt szakítanál velem?
– Nem emiatt… Hanem amiatt, hogy sosem állsz mellém! Mindig csak nekik akarsz megfelelni!
Gábor csak legyintett:
– Ha ennyire fontos neked ez az egész…

Aznap éjjel összepakoltam Zsófi bőröndjét és Pistinek is összeszedtem a cuccait. Reggel szó nélkül kitoltam mindent az ajtó elé.
Zsófi kiabálni kezdett:
– Mit művelsz?!
– Amit kellett volna már az első pillanatban! Ez az én lakásom! Ha nem tetszik, lehet menni!
Pisti zavartan nézett rám:
– Bocsánat…
Gábor ekkor lépett ki a hálóból:
– Ezt most tényleg megcsinálod?
– Igen. És ha neked ez nem fér bele… akkor te is mehetsz velük!

Csend lett. Zsófi sértődötten összeszedte magát és Pistivel együtt elindultak lefelé a lépcsőházban. Gábor percekig csak állt némán az ajtóban.
Végül ő is elment.

Most itt ülök egyedül a nappalimban. A csend szinte fáj… de mégis felszabadító érzés.

Vajon tényleg ilyen nehéz kiállni magunkért ebben az országban? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon lehet-e boldog párkapcsolat ott, ahol nincsenek határok?