Féltékenység, pimaszság és véleménydiktatúra – miért szakítottam meg minden kapcsolatot a férjem családjával?

– Már megint új ruha, Anna? – csattant fel Éva, a férjem nővére, miközben végigmért tetőtől talpig. A hangja éles volt, mint a kés, és minden alkalommal, amikor nálunk járt, éreztem, hogy valamiért mindig keres bennem hibát. Aznap este, amikor ezt mondta, éppen egy családi vacsorán ültünk a férjem szüleinél, egy tipikus magyar panelházban, ahol a falak vékonyak, a szagok keverednek, és mindenki mindent hall.

A férjem, Gábor, csak lesütötte a szemét. Tudtam, hogy ő is érzi a feszültséget, de sosem állt ki mellettem igazán. Éva mellett ott ült az anyósom, Marika néni, aki már az első pillanattól kezdve úgy nézett rám, mintha valami veszélyes idegen lennék. – Tudod, Anna drágám – kezdte el a szokásos monológját –, nálunk a családban mindig is az volt a szokás, hogy a feleség főz, mos, takarít. Nem értem ezt a modern világot, hogy te egész nap csak a gép előtt ülsz. Gábor is biztos jobban örülne egy meleg vacsorának, mint egy újabb prezentációnak.

A szívem összeszorult. Informatikusként dolgoztam otthonról, és bár igyekeztem mindent megtenni a háztartásban is, sosem voltam elég jó nekik. A férjem apja, Laci bácsi csak morgott valamit az orra alatt: – Régen ilyen nők nem is voltak… Aztán felállt és kiment cigizni az erkélyre.

Az első években próbáltam megfelelni. Főztem gulyást vasárnaponként, sütöttem bejglit karácsonykor, sőt még Marika néni kedvenc túrós csuszáját is megtanultam elkészíteni. De mindig találtak valamit: „Túl sós lett”, „Nem olyan az állaga”, „A nagymama jobban csinálta”.

Egy idő után már nem csak az ételeimet kritizálták. Éva rendszeresen beszámolt arról, hogy szerinte túl sokat költök magamra vagy hogy „nem illik” ilyen rövid hajjal járni egy családanyának. Amikor végre sikerült lakáshitelt felvennünk és elköltöztünk egy kis újépítésű lakásba Zuglóban, Marika néni csak annyit mondott: – Hát persze, nekünk bezzeg sosem volt ilyenünk. Gábor biztosan mindent rád íratott?

A legrosszabb azonban az volt, amikor megszületett a kislányunk, Lili. Az anyósom mindenbe beleszólt: hogyan szoptassak, mit adjak neki enni („Régen mi tejbegrízen nőttünk fel!”), mikor altassam el („Ne ringasd annyit, elkényezteted!”). Éva pedig minden Facebook-posztom alá odakommentelte: „Remélem, nem csak a látszat kedvéért mosolyogtok.”

Egyik este Gábor későn ért haza. Fáradtan ledobta magát mellém a kanapéra.
– Mi bajod van már megint? – kérdezte.
– Nem bírom tovább ezt az állandó piszkálódást – suttogtam könnyes szemmel. – Miért nem állsz ki mellettem egyszer?
– Tudod, milyen anyámék… Majd elmúlik. Ne vedd magadra.

De nem múlt el. Egyre rosszabb lett. Egyik nap Marika néni beállított hozzánk kulccsal (amit Gábor adott neki „biztonság kedvéért”), és amikor hazaértem Lilivel a játszótérről, épp azt láttam meg, hogy az anyósom pakolja át a konyhaszekrényt.
– Itt rendet kellett csinálni – mondta sértődötten. – Nem tudom, te hogy bírod így.

Aznap este veszekedtünk Gáborral:
– Ez az én otthonom is! – kiabáltam. – Nem akarom, hogy anyád idejárkáljon engedély nélkül!
– De hát csak segíteni akar… – próbált mentegetőzni.
– Nem! Ez már túl sok! Vagy te húzol határt, vagy én!

Gábor nem tett semmit. Másnap Éva felhívott:
– Hallom, nagy hisztit csaptál tegnap. Anyu egész nap sírt miattad! Nem szégyelled magad?
– Éva – mondtam remegő hangon –, én csak azt szeretném, ha tiszteletben tartanátok az életemet.
– Tiszteletben? Te? Aki el akarod szakítani Gabit a családjától?

Ekkor szakadt el bennem valami. Hetekig nem mentünk át hozzájuk. Nem hívtam őket vendégségbe. Aztán egy vasárnap reggel Marika néni megjelent az ajtónkban Laci bácsival és Évával együtt.
– Most már elég volt ebből! – kiabált az anyósom. – Vagy visszatérsz a családba és elfogadod a szabályainkat, vagy többet nem akarlak látni!

Ott álltam az ajtóban Lilivel a karomban. A férjem némán bámult maga elé.
– Akkor inkább ne lássatok többet – mondtam halkan.

Azóta eltelt másfél év. Gáborral sokat veszekedtünk emiatt. Volt időszak, amikor majdnem elváltunk. De végül ő is rájött: ha nem húzzuk meg a határokat, sosem lesz saját életünk.

Az anyósom azóta sem keresett. Éva néha ír egy-egy passzív-agresszív üzenetet Messengeren („Remélem boldog vagy nélkülem”), de már nem válaszolok.

Minden nap eszembe jut: vajon tényleg helyesen döntöttem? Meg lehet bocsátani azt a sok megalázást? Vagy csak így lehet túlélni egy magyar családban?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet menteni egy ilyen kapcsolatot vagy tényleg jobb végleg lezárni?