„Ha lenne pénze és menő állása, talán beleszeretnék” – Egy magyar nő vallomása a szerelemről, pénzről és családi elvárásokról

„Ha lenne pénze és menő állása, talán beleszeretnék” – ez a mondat visszhangzott bennem, miközben a tükör előtt álltam, és próbáltam eldönteni, hogy felvegyem-e azt a piros ruhát a ma esti találkozóra. Anyám hangja is ott zúgott a fejemben: „Tímea, ne légy naiv! Egy nőnek biztonság kell, nem csak szép szavak.”

– Timi, te tényleg elmész ezzel a Zolival? – kérdezte a húgom, Dóri, miközben a haját fonta a szobában.

– Miért ne mennék? Kedves, figyelmes… – próbáltam védeni magam, de már előre tudtam, hogy nem fogja annyiban hagyni.

– De hát nincs rendes munkája! Anyu is mondta. Apunak is csak az hiányzik, hogy egy újabb „lúzer” legyen a családban. – Dóri hangja egyszerre volt gúnyos és aggodalmas.

– Nem mindenki lehet ügyvéd vagy orvos! – csattantam fel. – Zoli dolgozik, csak épp nem multi cégnél. És legalább nem játssza meg magát.

Dóri csak legyintett. Éreztem, hogy igazából engem féltenek – vagy inkább a család hírnevét. A mi falunkban mindenki tud mindent mindenkiről. Ha valaki lecsúszik vagy rossz házasságot köt, azt évekig emlegetik a boltban vagy a templom előtt.

Aznap este Zoli egy csokor mezei virággal várt a buszmegállóban. Nem rózsával – azt mondta, az túl sablonos. Sétáltunk a Tisza-parton, beszélgettünk az életről, tervekről. Ő arról álmodott, hogy egyszer saját asztalosműhelye lesz. Én pedig arról, hogy végre kitörhetek ebből az örökös megfelelési kényszerből.

– Timi, te mit szeretnél igazán? – kérdezte halkan.

– Nem tudom… – sóhajtottam. – Néha azt érzem, hogy mindegy mit akarok, úgyis mások döntenek helyettem.

– Én melletted állnék. Akármi is lesz – mondta Zoli olyan őszintén, hogy elszorult a torkom.

De ahogy hazaértem, újra rám nehezedett minden: anyám szúrós tekintete, apám hallgatása vacsora közben. A családi asztalnál mindenki tudta, hogy Zoli „nem hozzánk való”.

– Tímea, gondolkodj már reálisan! – szólt rám anyám. – Egy asztalosból sosem lesz nagy ember. Neked többre van szükséged.

– És ha én nem akarok többet? Ha nekem elég lenne egy normális élet? – kérdeztem vissza dacosan.

– Ne beszélj butaságokat! Nézd meg a nővéredet! Juditnak is voltak álmai, de most ott ül a saját lakásában Budapesten, két gyerekkel és egy férjjel, aki eltartja. Ez az élet rendje.

Aztán jött a fordulat: Judit hazajött egy hétvégére. A gyerekek rohangáltak az udvaron, ő pedig fáradtan ült le mellém a konyhában.

– Timi… ne hagyd magad befolyásolni – suttogta. – Én sem vagyok boldog. Minden nap azt érzem, hogy elveszítettem önmagam. De már késő visszafordulni.

Ez volt az első alkalom, hogy valaki őszintén beszélt velem erről. Judit mindig példakép volt előttem – most pedig csak árnyéka önmagának.

Aznap este Zoli üzenetet írt: „Szeretlek. Nem tudok többet adni neked, csak magamat.”

Bőgtem egész éjjel. Vajon tényleg csak ennyi kellene? Vagy tényleg igazuk van anyáméknak?

A következő héten apám szó nélkül letett elém egy borítékot: benne tízezer forint és egy névjegykártya egy helyi vállalkozótól.

– Menj el hozzá dolgozni nyáron. Tanulj valami hasznosat. És felejtsd el ezt a Zolit! – mondta halkan.

Nem mentem el. Ehelyett Zolival dolgoztam egész nyáron: segítettem neki bútort szállítani, festeni, szerelni. Nem volt könnyű – néha szégyelltem magam a barátaim előtt is. Ők mind főiskolára jártak vagy külföldön dolgoztak nyáron.

Egy este Zoli anyukája meghívott vacsorára. Kicsi házban laktak Kiskunfélegyházán; minden egyszerű volt, de meleg és otthonos. Ott először éreztem azt, hogy valahová tartozom.

– Tímea drága, ne törődj másokkal! Az ember szíve tudja, mi jó neki – mondta Zoli anyja.

De amikor hazaértem, anyám sírva fogadott:

– Miért csinálod ezt velünk? Mit mondunk majd a rokonoknak? Hogy a lányunk egy asztaloshoz ment?

A családi ebédeken mindenki kerülte a témát. A nagybátyám egyszer odasúgta:

– Timi, te okos lány vagy… ne pazarold el magad!

Aztán jött az igazi próbatétel: Zoli megkérte a kezemet egy őszi délutánon. Nem volt gyűrűje – egy fából faragott kis szívet adott át nekem.

– Ez mindenem… de ha akarod, neked adom az életemet is – mondta remegő hangon.

Ott álltam vele szemben: egy fiúval, akit szerettem… de akitől mindenki óvott.

Otthon síri csend fogadott. Anyám nem szólt hozzám napokig. Apám csak annyit mondott:

– Ha ezt választod… ne számíts ránk többé.

Elköltöztem Zolihoz. Az első hónapok pokolian nehezek voltak: kevés pénzünk volt, sokat dolgoztunk. Néha úgy éreztem, hibáztam – főleg amikor láttam Juditot új autóval vagy Dórit márkás ruhákban.

De Zoli mellett megtanultam örülni az apróságoknak: egy közös reggelinek, egy új megrendelésnek vagy annak, hogy együtt álmodhatunk tovább.

Egy év múlva megszületett a kisfiunk. Anyám akkor először látogatott meg minket; sírt és bocsánatot kért.

– Tímea… te boldog vagy? – kérdezte halkan.

Ránéztem Zolira és a kisfiunkra. Igen… boldog voltam – de nem úgy, ahogy ők elképzelték.

Most itt ülök este a sötétben és azon gondolkodom: vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre mertem önmagam lenni?

Ti mit tennétek a helyemben? A szíveteket vagy az eszeteket követnétek?