Két család között: Amikor a szívem kétfelé szakad

„Nem bírom tovább, anya!” – suttogtam a sötétben, miközben a karomban tartott kisfiam már harmadik órája sírt. Hajnal három volt, a falióra ketyegése minden percet fájdalmasan hosszúvá tett. A férjem, Gábor, hátat fordított nekem, fejét a párnába temetve, mintha az egész világ gondja nem is létezne. A telefonomat görcsösen szorítottam, a kijelzőn anyám neve villogott, de nem mertem hívni. Végül mégis megnyomtam a zöld gombot.

– Anya, kérlek… gyere át… nem tudom már, mit csináljak – suttogtam elcsukló hangon.

A vonal túlsó végén hallottam azt a sóhajt, amit gyerekkoromban mindig megnyugtatónak éreztem.

– Drágám, tudod, hogy mennék… de apád egyedül nem boldogul. És most olyan nehéz utazni… – válaszolta halkan.

Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy egy könnycsepp végiggördüljön az arcomon. Egyedül voltam. Nyolc hónapja még minden olyan egyszerűnek tűnt: Gáborral friss házasként költöztem be az ősi családi házba egy kis alföldi faluban, Kiskunhalas mellett. Akkor még azt hittem, együtt minden akadályt legyőzünk majd. Most viszont csak egy elveszett meny voltam, aki nem találja a helyét.

A szüleim Szegeden maradtak. Azóta csak ritkán beszélünk, néha egy-egy üzenet vagy rövid telefonhívás. Anyám mindig is a családunk oszlopa volt, apám pedig csendes támasz – de most ő is betegeskedik, egyre inkább anyámra szorul.

Gábor édesanyja, Marika néni viszont kemény asszony volt. „A gyereknek rend kell!” – mondogatta minden alkalommal, amikor hallotta, hogy ringatom a fiamat. „Ne vedd fel annyit! El fogod kényeztetni.” Minden szava tűként szúrt belém.

Azon az éjszakán végre elaludt a kisfiam a mellkasomon. Akkor jött az üzenet anyámtól: „Arra gondoltunk apáddal… talán elköltözhetnénk hozzátok egy évre. Segítenénk neked mindenben. Mit szólsz?”

A szívem kihagyott egy ütemet. Egy év? Ebben a házban, ahol én sem találom a helyem? Marika néni már így is úgy néz rám, mint egy betolakodóra…

Másnap reggel Gábor némán kanalazta a levest, miközben felolvastam neki az üzenetet.

– Ez neked sokat jelentene, ugye? – kérdezte halkan.

Bólintottam, de közben rettegtem.

– És Marika néni? Mit fog szólni?

– Nem tudom… De nekem szükségem van segítségre. Nem bírom tovább egyedül.

Aznap délután a teraszon ringattam a babát, amikor Marika néni leült mellém.

– Hallottam, hogy jönnének a szüleid – mondta minden bevezetés nélkül. – Ez nem panzió! Itt mi szabjuk a szabályokat.

Éreztem, ahogy elönti az arcomat a vér.

– Anyám csak segíteni akar…

– Segíteni? És én mit csinálok itt nap mint nap? Nem elég?

Nem volt erőm vitatkozni. Csak bámultam a távolba.

Aznap este Gáborral először veszekedtünk igazán.

– Nem várhatod el, hogy mindenkinek jó legyen! – kiabálta, miközben a kisfiunk sírása betöltötte a házat. – Anyám ezt nem fogja elfogadni! A te szüleid meg… ők nem tudják, milyen itt az élet!

– És én? Nekem nincs beleszólásom? Senkit sem érdekel, hogy én hogy érzem magam?

A könnyeim hangtalanul folytak, miközben próbáltam megnyugtatni a babát és magamat is.

A következő napokban mindenki kerülte egymást. Marika néni egyre zárkózottabb lett, Gábor magába fordult, én pedig úgy éreztem magam, mint egy idegen két család között.

Egy reggel anyám üzent: „Összepakoltunk. Hétvégén megyünk.” Fogalmam sem volt, hogyan fogom ezt elmondani Marika néninek.

Amikor megérkeztek, apám sápadt és törékeny volt, de amikor először látta az unokáját, felragyogott az arca. Anyám átölelt olyan erősen, hogy sírva fakadtam.

Az első napok álomszerűek voltak: anyám segített fürdetni és altatni a babát, apám mesélt régi történeteket. De hamarosan kiéleződtek a feszültségek.

Marika néni nem rejtette véka alá az ellenszenvét:

– Ez nem az önök otthona! Itt én mondom meg, mi hogy legyen!

Anyám sem hagyta magát:

– Az én lányom itt szenved! Ha nem segítenek neki, legalább ne nehezítsék meg az életét!

Gábor próbált közvetíteni, de minden beszélgetés veszekedésbe torkollott.

Egyik este egyedül ültem a konyhában. A ház csendes volt; csak az óraketyegés hallatszott. Az ablakon át bámultam a sötétséget és azon tűnődtem: hol rontottam el?

Önzőség lenne vágyni arra, hogy mellettem legyenek a szüleim? Rossz meny vagyok azért, mert nem tudok megfelelni az anyósom elvárásainak? Megtalálhatom valaha is a békét két család között?

Talán nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Talán sokan vagyunk így: próbálunk mindenkinek megfelelni – és közben elveszítjük önmagunkat.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egy nő egyszerre jó anya, jó feleség és jó lány? Vagy valahol mindig választani kell?