Két éjszaka és egy nap – Egy szerető vallomása

– Miért nem veszed fel? – kérdezte anyám, miközben a konyhában a rántott hús sercegett a forró olajban. A telefonom már harmadszor rezgett meg az asztalon, de csak ránéztem, és visszatettem.

– Semmi fontos – feleltem halkan, de a hangom elárulta, hogy hazudok.

Anyám szeme szikrázott, ahogy rám nézett. – Zsófi, ne csináld már! Mióta ilyen titkolózó vagy? Régen mindent elmondtál nekem.

Elfordultam, mintha a mosogatónál lenne dolgom, de valójában csak menekültem a tekintete elől. A telefonom kijelzőjén újra felvillant: „Ádám munka”.

Ádám. A férfi, akit szerettem, de akit sosem mondhattam ki hangosan. A férfi, aki minden este hazament a feleségéhez és a két gyerekéhez, miközben nekem csak lopott órák jutottak a város másik végén, egy albérletben, ahol sosem volt otthon illata.

Azt mondják, mindenki életében eljön az a pillanat, amikor választania kell. Nekem ez a pillanat egy péntek délután jött el, amikor Ádám azt írta: „Két éjszaka és egy nap. Csak mi ketten. Eljössz?”

A szívem hevesen vert, miközben visszaírtam: „Igen.”

Aznap este úgy mentem haza, mintha bűnt követtem volna el. Anyám kérdései elől menekültem a szobámba, de a gondolataim nem hagytak nyugodni. Vajon mit szólna hozzá, ha tudná? Vajon mit szólna az egész család? A nővérem, aki mindig példakép volt előttem, most is épp a férjével és két gyerekével készülődött a hétvégi családi ebédre.

Másnap reggel Ádám várt rám a Keleti pályaudvar parkolójában. Amikor beszálltam mellé, csak annyit mondott:

– Most tényleg csak mi leszünk. Nincs telefon, nincs munka, nincs család.

Elindultunk a Mátrába. Az út csendben telt, de nem volt feszültség – inkább valami különös béke. Mintha mindketten tudtuk volna: ez az utolsó alkalom.

A kis faházban minden olyan volt, mint egy régi magyar filmben: kopott szőnyeg, virágos függönyök, kályha pattogó tüzével. Ádám leült mellém a kanapéra.

– Zsófi… – kezdte halkan. – Tudod, hogy szeretlek. De nem tudom feladni a gyerekeimet. Nem tudom otthagyni őket.

A könnyeim maguktól indultak el. – Akkor miért vagy itt velem?

– Mert nélküled üres vagyok – suttogta.

Aznap este úgy szerettük egymást, mintha nem lenne holnap. De reggelre minden megváltozott. Ádám telefonja megszólalt: „Feleség”. Kiment az udvarra beszélni. Az ablakból néztem őt: ahogy magyarázkodik, ahogy próbálja eltitkolni az igazat.

Visszajött, leült mellém.

– Mennem kell – mondta halkan.

– Tudtam – feleltem. – Mindig menned kell.

Hazafelé az autóban egyikünk sem szólt. A város határában Ádám megállt.

– Zsófi…

– Ne mondj semmit – vágtam közbe. – Most először szeretném én eldönteni, hogyan legyen tovább.

Otthon anyám már várt rám.

– Hol voltál? – kérdezte aggódva.

– Szükségem volt egy kis időre magammal – feleltem őszintén.

Este felhívtam a nővéremet.

– Szerinted lehet valakit igazán szeretni úgy, hogy közben tudod: sosem lehet a tiéd?

A vonal túloldalán csend lett.

– Zsófi… ha fáj, akkor nem szerelem. Akkor függőség.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutott minden lopott pillanat Ádámmal: a nevetése, az érintése… és az is, ahogy mindig visszament máshoz.

Másnap reggel úgy keltem fel, mint aki új életet kezd. Felhívtam Ádámot.

– Ne keress többet – mondtam neki remegő hangon. – Szeretlek, de mostantól magamat választom.

Sírva tettem le a telefont. Anyám bejött hozzám és átölelt.

– Büszke vagyok rád – suttogta.

Azóta eltelt fél év. Néha még mindig hiányzik Ádám, de már nem fáj annyira. Megtanultam egyedül lenni – és megtanultam szeretni magamat is.

Vajon hány nő él még ma Magyarországon titkos viszonyban? Hányan választják inkább a bűntudatot és a magányt ahelyett, hogy kiálljanak magukért? Ti mit tennétek az én helyemben?