Két lakás, egy döntés: amikor a testvér és a házastárs között őrlődsz

– Nem, Eszter, nem fogtok ideköltözni! – csattant fel Gábor, miközben a konyhaasztalnál ültem, a telefonommal a kezemben. A nővérem épp most jelentette be, hogy már csomagolnak, és jövő héten jönnek. A szívem hevesen vert, a gyomrom görcsben.

– De hát hova menjenek? – suttogtam kétségbeesetten. – Nincs másuk, Gábor! A gyerekek…

– Nem az én hibám, hogy Zoli lusta volt dolgozni, Eszter meg mindig csak panaszkodott! – vágott közbe Gábor. – Ez a mi otthonunk. A fiunknak is szüksége van térre. Nem fogom hagyni, hogy tönkretegyék az életünket!

Ott ültem, mozdulatlanul, és úgy éreztem, mintha két oldalról húznának szét. Az egyik oldalon a nővérem, Eszter, akivel gyerekkorunk óta viharos volt a viszonyunk. A másikon Gábor, a férjem, akivel húsz éve próbáljuk felépíteni a saját kis világunkat. És most mindkettőjüknek én vagyok a kulcs – vagy inkább az akadály.

Eszter mindig is erősebb volt nálam. Ő volt az elsőszülött, aki mindent előbb kapott meg: az új biciklit, a nagyobb szobát, a szülők figyelmét. De amikor apánk meghalt, minden megváltozott. Anyánk beleroppant a gyászba, én pedig Eszterhez menekültem volna – de ő már akkor is inkább magával volt elfoglalva. Később is csak akkor keresett, ha bajban volt.

Most is így történt. Zoli elvesztette az állását egy vidéki autószerelő műhelyben, Eszter pedig gyesen van a harmadik gyerekkel. Egy panelban laknak Újpesten, egyetlen szobában öten. Azt mondja, már nem bírják tovább: a gyerekek egymás hegyén-hátán alszanak, penészesek a falak, és nincs pénzük semmire.

A mi helyzetünk sem rózsás: Gábor informatikus, de tavaly leépítés volt a cégnél, most vállalkozóként dolgozik otthonról. Én könyvtáros vagyok egy kerületi iskolában, és próbálom tartani magam – de minden hónap végén számolgatjuk a forintokat. Van egy kétszobás lakásunk Zuglóban, amit még Gábor nagymamájától örököltünk. A másik lakást – amit apám után kaptam a XIII. kerületben – kiadjuk egy fiatal párnak; abból fizetjük Bence zeneiskoláját és az extra kiadásokat.

Eszter persze tudja ezt. És most azt akarja, hogy mondjam fel az albérletet a bérlőinknek, és adjam oda nekik a lakást – „családon belül”, természetesen ingyen vagy legalábbis jelképes összegért.

A telefonban sírt:

– Niki már asztmás lett ettől a penésztől! – zokogta. – Dani megint lemarad az iskolában, mert nincs helye tanulni! Te meg ott ülsz két lakással… Miért nem segítesz?

A hangja egyszerre volt vádló és könyörgő. Éreztem magamban a bűntudatot – és azt is, hogy Gábor szeme szinte égeti az arcomat.

– Eszter… – kezdtem halkan. – Nem olyan egyszerű ez… Nekünk is szükségünk van arra a pénzre…

– Persze! Nektek mindig minden fontosabb! – vágott vissza. – Bezzeg amikor anyánk beteg volt, akkor is én ápoltam! Te csak pénzt küldtél!

Ez igaz volt. De akkor Bence még kicsi volt, Gábor épp műtét után lábadozott… Mégis úgy éreztem magam, mint egy áruló.

Este Gábor leült mellém.

– Eszter mindig csak kihasznál téged – mondta csendesen. – Emlékszel, amikor anyádéknál laktatok együtt? Mindig rád sózta a házimunkát is. Most is ezt akarja: hogy te oldd meg helyette az életét.

– De hát ők is család… – suttogtam.

– Mi is azok vagyunk! – csattant fel Gábor. – És Bence is! Gondolj rá! Ha most beadod a derekad, soha nem lesz vége!

Napokig nem aludtam rendesen. Anyámnak nem mertem elmondani semmit: szívbeteg lett apánk halála után, minden stressztől rosszul lesz. Bence is érezte a feszültséget: egyszer hallott minket veszekedni Gáborral.

– Anya… miért sírsz? – kérdezte egyik este.

– Csak fáradt vagyok, kicsim – hazudtam neki.

Aztán Eszter váratlanul megjelent nálunk két táskával és három gyerekkel.

– Nem bírtuk tovább ott – mondta fáradtan. – Csak pár napra jöttünk… amíg elintézed azt a lakást.

Gábor arca elvörösödött:

– Ezt nem beszéltük meg! Nem lehet csak úgy idejönni!

A gyerekek csendben álltak mögötte; Niki szorosan fogta Eszter kezét.

– Kérlek… legalább hadd fürödjenek meg rendesen! – könyörgött Eszter.

Végül beengedtem őket. Aznap este négyen aludtak nálunk: Eszter és a három gyerek a kanapén és matracokon. Éjjel hallottam Nikit köhögni; Bence pedig reggel szó nélkül odaadta neki a kedvenc plüssét.

Másnap reggel Gábor ultimátumot adott:

– Vagy ők mennek el holnapig, vagy én!

Sírtam egész nap. Próbáltam beszélni Eszterrel:

– Nem maradhattok itt sokáig… Gábor tényleg nagyon haragszik…

– Mindig csak Gábor! – fakadt ki Eszter. – És én? És az én gyerekeim? Neked csak ők számítanak?

A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés.

Aznap este Bence odabújt hozzám:

– Anya… miért nem maradhatnak itt Nikiék? Olyan jó lenne együtt játszani…

Nem tudtam mit mondani neki.

Végül Eszter másnap összepakolt és elmentek vissza Újpestre. Nem szólt hozzám napokig; anyám aggódva hívogatott, hogy mi történt köztünk.

A bérlőinknek nem mondtam fel az albérletet. Gábor megkönnyebbült volt; Bence szomorú lett; én pedig üresnek éreztem magam.

Hetekig nem beszéltünk Eszterrel. Aztán egy este kaptam tőle egy üzenetet: „Remélem boldog vagy. Mi nem vagyunk azok.”

Azóta is minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért és a saját családomért? Lehet-e jól dönteni ilyen helyzetben?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet menteni egyszerre két családot anélkül, hogy valaki ne sérüljön meg végleg?