Ki az apám? – Egy magyar lány útja az igazságig

– Ki az apám? – kérdeztem halkan, miközben anyám a konyhaasztalnál ült, és már harmadszor kavarta meg a kihűlt teáját. A csend olyan sűrű volt, hogy szinte hallottam a szívem dobbanását. Az ablakon túl a panelházak között lassan sötétedett, a szomszéd kutyája ugatott, de itt bent minden mozdulatlanná dermedt.

– Zsófi, most tényleg ezt kell? – sóhajtott fel anyám, és végre rám nézett. A szeme alatt mély árkok húzódtak, mintha minden kimondatlan szó ott gyűlt volna össze az évek során.

– Igen, most. Tizenhat éves vagyok. Jogom van tudni – mondtam, és próbáltam nem sírni. De a hangom remegett. – Mindenki tudja, csak én nem. A suliban is kérdezik. Azt mondják, biztos valami szégyen van mögötte…

Anyám arca megkeményedett. – Ne törődj azzal, mit mondanak! Az emberek mindig beszélnek.

– De én nem tudom, ki vagyok! – csattantam fel. – Mindenki másnak van apja. Nekem csak egy név a naplóban: ismeretlen.

Anyám felállt, odalépett az ablakhoz, és hátat fordított nekem. – Nem olyan egyszerű ez, Zsófi. Nem érted…

– Akkor magyarázd el! – kiáltottam. – Vagy legalább egyszer ne titkolózz!

A csend újra ránk telepedett. Hallottam, ahogy a szomszéd lakásban valaki felhangosítja a tévét. Aztán anyám halkan megszólalt:

– Az apád… Tamás volt. Egyetemista voltam, amikor megismerkedtünk. Nagyon szerettem őt. De ő… ő nem akart gyereket. Amikor megtudta, hogy terhes vagyok, eltűnt.

A gyomrom összeszorult. – És soha nem keresett? Soha nem akart látni?

Anyám megrázta a fejét. – Egyszer sem. Az anyja küldött egy levelet, amikor megszülettél, de Tamás már akkor Németországban volt. Azóta semmi.

– És te miért nem mondtad el? Miért kellett hazudni egész életemben?

Anyám leült mellém, de nem nézett rám. – Mert szégyelltem magam. Mert azt akartam, hogy ne érezd magad kevesebbnek másoknál. Hogy ne gondold azt, hogy hibás vagy…

– De én mindig hibásnak éreztem magam! – tört ki belőlem a zokogás. – Minden szülői értekezleten egyedül ültél. Minden apák napján csak néztem, ahogy a többiekhez jönnek az apukák…

Anyám átölelt volna, de ellöktem magamtól. – Nem akarom! Most már késő!

– Zsófi…

– Miért nem kerested meg? Miért nem próbáltad legalább egyszer? – kérdeztem dühösen.

– Próbáltam! – kiáltotta anyám váratlan erővel. – Írtam neki levelet, hívtam az anyját… De soha nem válaszoltak! Egyedül maradtam veled, és próbáltam mindent megadni…

– De nekem nem kellett minden! Nekem csak egy apa kellett volna! – suttogtam.

Anyám sírt. Először láttam így sírni: hangtalanul, görcsösen kapaszkodva a bögrébe.

Aznap este nem szóltunk egymáshoz többet. A szobámban ültem, néztem a régi fényképeket: anyám fiatalon, karján egy kisbabával – velem –, de férfi sehol. Csak mi ketten minden képen.

Másnap reggel csendben készülődtem iskolába. Anyám a konyhában ült, vörös szemmel.

– Zsófi… ha akarod, segítek megkeresni Tamást – mondta halkan.

Megálltam az ajtóban. – Minek? Úgysem akar látni.

– Lehet, hogy változott…

– Vagy lehet, hogy csak neked fontos ez! Nekem már mindegy! – csaptam be magam mögött az ajtót.

Az iskolában mindenki furcsán nézett rám. A legjobb barátnőm, Dóri odajött hozzám a szünetben.

– Mi van veled? Tegnap is olyan fura voltál.

– Semmi… csak családi balhé.

Dóri bólintott. – Nálunk is mindig balhé van. Apám most is vidéken dolgozik, anyám meg egész nap panaszkodik…

– De legalább tudod, ki az apád – mondtam keserűen.

Dóri elhallgatott. – Tudod mit? Az én apám otthon van, de sosem beszélgetünk igazán. Néha azt hiszem, jobb lenne nélküle…

Nem válaszoltam. Hazafelé menet azon gondolkodtam: lehet, hogy nem is az számít, hogy van-e apád, hanem hogy milyen ember vagy nélküle?

Otthon anyám egy borítékkal várt.

– Ez Tamás anyjának címe. Ha akarod, írhatunk neki együtt.

Sokáig néztem a borítékot. Végül bólintottam.

Aznap este együtt írtuk meg a levelet: bemutatkoztam benne, leírtam, hogy szeretném tudni, ki az apám, hogy legalább egyszer beszélhessek vele. Anyám is írt pár sort: kérte, hogy ha Tamás nem akar találkozni velem, legalább írjon vissza.

Hetek teltek el válasz nélkül. Közben otthon egyre feszültebb lett a légkör: anyám ideges volt, én dühös és csalódott.

Egy este veszekedtünk:

– Miért nem hagyod abba ezt az egészet? – kérdeztem sírva.

– Mert tartozom neked ennyivel! – kiáltotta anyám.

– Nem tartozol semmivel! Már úgyis mindegy!

Aztán egy délután levelet hozott a postás. Feladó: Kovácsné Ilona – Tamás anyja.

Reszkető kézzel bontottuk fel:

„Kedves Zsófi! Nagyon meglepett a leveled. Tamás valóban az édesapád, de sajnos már három éve meghalt egy autóbalesetben Németországban. Sajnálom, hogy így kellett megtudnod. Ha szeretnéd, szívesen találkozom veled.”

A világ összedőlt bennem. Soha nem fogom látni az apámat. Soha nem kérdezhetem meg tőle: miért hagyott el? Miért nem keresett?

Anyám átölelt, most már hagytam neki.

Néhány hét múlva találkoztunk Ilonával egy budapesti cukrászdában. Idős asszony volt, kedvesen mosolygott rám.

– Nagyon hasonlítasz Tamásra – mondta halkan.

Sokat mesélt róla: milyen volt gyerekként, hogyan szeretett olvasni és biciklizni a Margitszigeten; hogyan ment ki szerencsét próbálni Németországba; hogyan szakadt el tőlünk mindörökre egy pillanat alatt.

A találkozó után napokig csak ültem az ágyamon és bámultam a plafont. Próbáltam elképzelni Tamást: vajon szeretett volna engem? Vajon büszke lett volna rám?

Anyámmal lassan újra közeledtünk egymáshoz. Egy este leült mellém:

– Sajnálom, hogy ennyi mindent elhallgattam előled…

– Én is sajnálom, hogy annyit bántottalak – mondtam halkan.

Sokáig csak ültünk egymás mellett némán.

Most már tudom: lehet élni apa nélkül is. De hazugságok nélkül könnyebb lett volna felnőni.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon jobb lett volna tudni az igazat hamarabb? Vagy csak még jobban fájt volna? Ti mit gondoltok: van-e joga egy szülőnek eltitkolni az igazságot a gyereke elől?