„Kit hozol be ebbe a házba, fiam?” – Egy magyar család széthullásának története

– Kit hozol be ebbe a házba, fiam? – Anyám hangja úgy vágott végig a folyosón, mint egy ostorcsapás. A kulcs még ott volt a zárban, én pedig dermedten álltam az előszobában, mellettem Dóra, a menyasszonyom. A levegőben érezni lehetett a rántott hús illatát, de most minden íz és illat elhalványult az anyám tekintetének súlya alatt.

– Anya, kérlek… – kezdtem volna, de Dóra megelőzött.

– Jó napot kívánok – mondta hűvösen, és végigmérte a lakást. – Ez… nos, egészen más, mint amire számítottam.

Anyám szeme összeszűkült. – Ez a mi otthonunk. Itt nőttél fel, Gergő. Itt minden tárgynak története van.

Dóra elmosolyodott, de abban a mosolyban nem volt melegség. – Biztos vagyok benne. De talán ideje lenne már egy kis modernizációnak. Ez a szekrénysor… még mindig ugyanaz, mint amikor először jártam itt három éve.

Anyám arca elfehéredett. – Az apád építette azt a szekrénysort. Saját kezével. Akkor még élt…

– Anya! – szóltam rá élesen, de már késő volt. A feszültség tapinthatóvá vált.

Dóra leült az asztalhoz, keresztbe tette a lábát és elővette a telefonját. Anyám remegő kézzel tette le elé a húslevest.

– Köszönöm – mondta Dóra anélkül, hogy felnézett volna. – Egyébként beszéltünk már arról, hogy ha összeköltözünk, én nem szeretnék ebben a lakásban maradni. Túl sötét, túl régi…

Anyám szeme könnybe lábadt. – Ez nem csak egy lakás. Ez az otthonunk.

– Nekem nem az – vágta rá Dóra. – És ha gyerekünk lesz, nem akarom, hogy ilyen környezetben nőjön fel.

Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Két tűz közé kerültem: az anyám emlékei és Dóra jövőképe között őrlődtem.

Aznap este veszekedés robbant ki. Anyám sírt a konyhában, Dóra pedig becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját.

– Miért nem tudod elfogadni, hogy változnak az idők? – kérdezte tőlem Dóra később, amikor már csak ketten voltunk.

– És te miért nem tudod tiszteletben tartani azt, ami nekem fontos? – vágtam vissza.

Másnap reggel anyám csendben pakolta össze apám régi fényképeit. A keze remegett, ahogy megérintette a megsárgult papírokat.

– Gergő… ha eladod ezt a lakást… én hova megyek? – kérdezte halkan.

– Nem akarom eladni… csak… csak szeretném, ha mindenkinek jó lenne – dadogtam.

– Nem lehet mindenkinek jó – mondta keserűen. – Valakinek mindig fájni fog.

A következő hetekben egyre több lett a vita. Dóra egyre többször hozta szóba az eladást és az új lakást valahol Zuglóban vagy Újbudán. Anyám egyre csendesebb lett. Már nem főzött rántott húst vasárnaponként. Már nem szólt hozzám reggelente.

Aztán egy este Dóra bejelentette: terhes.

– Gergő, most már tényleg döntenünk kell! Nem akarom, hogy a gyerekem ebben a poros lakásban nőjön fel! – mondta sírva.

Anyám csak állt az ajtóban és nézett minket. A szemében ott volt minden kimondatlan szó: harag, féltés, szeretet és félelem.

Végül beadta a derekát. Aláírta a papírokat, hogy eladhassuk a lakást. Aznap este láttam utoljára mosolyogni.

Az új lakás modern volt és világos. De hideg is. Dóra boldog volt egy ideig, aztán egyre többet panaszkodott: kevés a hely, drága a rezsi, nincs segítség a gyerek körül.

Anyám vidékre költözött egy kis albérletbe. Ritkán hívott fel. Amikor mégis beszéltünk, mindig csak azt mondta: „Jól vagyok.”

Aztán jött az üzenet: anyám meghalt. Egyedül halt meg egy hideg januári éjszakán.

A temetésen Dóra nem jött el. Egyedül álltam anyám sírjánál, kezemben egy szál fehér rózsával.

Azóta minden este leülök apám régi asztalához – azt végül visszavásároltam egy használtbútor-kereskedőtől –, és nézem anyám fényképét.

Dóra már nincs velem. Elköltözött a fiunkkal egy másik férfihoz. Én pedig csak ülök itt ebben az idegen lakásban és hallgatom az ürességet.

Vajon lehet-e újra otthon ott, ahol egyszer már mindent elveszítettünk? És vajon megbocsát-e nekem valaha az anyám odafentről?