Majdnem a konyhában született meg az unokám – Egy családi este, ami mindent megváltoztatott

– Zsófi, minden rendben? – kérdeztem aggódva, amikor meghallottam a konyhából kiszűrődő halk nyögést. A leves illata keveredett a frissen mosott padló szagával, de valami furcsa feszültség vibrált a levegőben. A lányom az asztalra támaszkodott, arca eltorzult a fájdalomtól.

– Anya… azt hiszem, elfolyt a magzatvíz – suttogta, miközben próbált egyenletesen lélegezni.

A szívem kihagyott egy ütemet. Azonnal odaugrottam hozzá, miközben a nappaliból Dávid hangja hallatszott:

– Gól! Ez az, Szoboszlai! – kiáltotta önfeledten.

– Dávid! – kiabáltam át remegő hangon. – Gyere ide! Zsófi szül!

Pillanatok alatt ott termett, de még mindig a telefonját szorongatta, mintha attól várná a megváltást. Zsófi arca sápadt volt, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Éreztem, ahogy bennem is feltör a pánik, de próbáltam erős maradni. A kezemmel megszorítottam Zsófi vállát.

– Lélegezz velem együtt, kicsim! – mondtam neki halkan.

A konyhaasztalon ott gőzölgött a paprikás krumpli, amit Zsófi egész nap készített. Még most is azon aggódott:

– Anya, ne hagyd odaégni… Dávid, nézd meg a sütőt! – zihálta két fájás között.

Dávid tétován állt, majd végül kikapcsolta a sütőt. Láttam rajta: nem tudja eldönteni, hogy most inkább visszamenjen-e a meccshez vagy segítsen. Végül csak állt ott bénultan.

– Hívom a mentőket – mondtam határozottan.

Miközben vártam, hogy felvegyék a telefont, visszagondoltam arra az estére, amikor én is hasonló helyzetben voltam anyám konyhájában. Akkoriban mindenki természetesnek vette, hogy az asszonyok mindent elintéznek: főznek, mosnak, gyereket nevelnek – és ha kell, még szülnek is két rántás között. Mintha ez lenne a világ rendje.

A mentők végül perceken belül megérkeztek. Zsófit hordágyra tették, Dávid pedig végre magához tért és vele tartott. Én ott maradtam egyedül a konyhában: az asztalon kihűlt vacsora, a padlón egy kis tócsa víz – és bennem kavargó gondolatok.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Folyton az járt a fejemben: hol rontottuk el? Miért természetes még mindig az, hogy egy nő akkor is másokat szolgál ki, amikor már saját magára sem tud figyelni? Miért nem veszik észre a férfiak – vagy akár mi magunk –, hogy mennyire elhasználódunk ebben az örökös megfelelésben?

Másnap reggel bementem a kórházba. Zsófi fáradtan mosolygott rám az ágyból, karjában ott szuszogott az unokám. Dávid is ott ült mellette – most már csendesen, bűntudatosan simogatta Zsófi kezét.

– Anya… sajnálom, hogy így alakult tegnap – mondta halkan Zsófi. – Csak azt akartam, hogy minden rendben legyen… hogy Dávidnak legyen vacsora… hogy ne legyen gondod velem…

Megöleltem őt. Éreztem, ahogy remeg a teste.

– Kicsim, te vagy a legfontosabb. Nem kell mindig mindenkinek megfelelni. Néha magadra is gondolhatsz.

Dávid felnézett rám. A szemében valami új jelent meg: talán szégyen vagy felismerés.

– Igazad van – mondta halkan. – Nem vettem észre… csak azt hittem, minden rendben van.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Hány nő főzi meg a vacsorát akkor is, amikor már alig áll a lábán? Hány férj ül nyugodtan a tévé előtt, mert azt hiszi: ez így van rendjén?

Azóta próbálok másképp élni. Próbálom megtanítani Zsófinak – és magamnak is –, hogy nem baj néha nemet mondani. Hogy nem önzés az öngondoskodás. Hogy nem kell mindent egyedül vinni.

De vajon tényleg képesek vagyunk változtatni? Vagy örökké cipeljük tovább ezeket az örökölt terheket?

„Ti mit gondoltok? Lehet ezen változtatni? Vagy tényleg így kell ennek lennie egy magyar családban?”