„Mami, miért nem adtál enni a gyerekeknek?” – Egy család széthullásának igaz története vidéken

– Mami, miért nem adtál enni a gyerekeknek? – kérdeztem, miközben a konyhában álltunk, ahol a régi zsír és a mosatlan edények szaga keveredett. Anyám, Ilona, lesütötte a szemét, és idegesen törölgette a kezét a kopott kötényébe.

– Ne túlozz, Zsuzsi. Kaptak reggelit – felelte halkan, de a hangja remegett.

A fiaimra néztem – Marci és Bence ott ültek az asztalnál, üres tányér előtt. Marcinak karikás volt a szeme, Bence pedig morzsákkal játszott. Az elmúlt két hónapban rendszeresen utaltam anyunak pénzt, hogy legyen mit enniük. Én Budapesten dolgoztam, ők pedig a nagyinál töltötték a nyarat a Cegléd melletti faluban. Azt hittem, biztonságban vannak.

De azon a napon valami nem hagyott nyugodni. Talán az egyre rövidebb telefonbeszélgetések, talán anyám furcsa hallgatása. Felszálltam a vonatra, és hazajöttem.

A házban csend volt. A hűtőben csak egy üveg savanyú uborka és egy kis margarin árválkodott. A szekrényben bontott tészta és néhány csírázó krumpli. Elgyengültem.

– Mami, hol van a pénz, amit küldtem? – kérdeztem élesebben.

– Zsuzsi… Én… – kezdte, de elakadt. – Ki kellett fizetnem a gyógyszereket. Meg a villanyszámlát…

– De többet küldtem annál! – elcsuklott a hangom.

Anyám lehajtotta a fejét. Láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Egy pillanatra meg akartam ölelni, de dühösebb voltam.

– Tudod te egyáltalán, hogy éhesek voltak a gyerekeim? Hogy vakon bíztam benned?

Nem válaszolt. Kiment a konyhából. Marci hozzám bújt és halkan suttogta:

– Anya, ne mondj semmi rosszat mamiról… Sírt éjjel.

Összetörtem belül. Próbáltam megérteni. Anyám mindig erős volt. Apám halála után ő tartotta össze a családot. De az utóbbi években láttam rajta, hogy fogy az ereje. Egyre többet felejtett, bezárkózott magába.

Este leültünk ketten a verandán. Anyám messzire nézett, ahol már narancssárgán izzott az ég.

– Zsuzsi… Már nem bírom – mondta halkan. – Néha azt sem tudom, milyen nap van. Félek elmenni boltba. Félek az emberektől…

Akkor értettem meg: nem csak pénzhiányról van szó. Ez magány és félelem volt egy olyan világtól, ami már túl gyors neki. Anyám lassan eltűnt a saját emlékei között.

A következő napokban próbáltam mindent helyrehozni. Főztem mindhármuknak, beszélgettem a szomszédasszonnyal, Kati nénivel is:

– Ilona egyre többet felejt… Nemrég majdnem felgyújtotta a konyhát – súgta oda nekem.

Bűntudatot éreztem. Tényleg nem vettem észre? Ennyire el voltam foglalva magammal?

Felhívtam a nővéremet, Évát.

– Éva, valamit tennünk kell anyuval. Nem boldogul egyedül.

– Túlzol! Anyu mindig szeretett drámázni – vágott vissza ingerülten.

– Most másról van szó…

Éva nem akart hallani róla. Gyerekkorunk óta úgy érezte, anyu engem és az én gyerekeimet szereti jobban. Mindig kívülállónak tartotta magát.

A házban egyre nőtt a feszültség. A fiaim féltek egyedül maradni mamival. Anyám bezárkózott és csendben sírt.

Végül döntöttem: visszaviszem a fiúkat Budapestre, és segítséget keresek anyunak. Elvittem orvoshoz: először háziorvoshoz, majd neurológushoz. A diagnózis: demencia kezdete.

Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és rémületet. Megkönnyebbülést – mert végre tudtam, mi történik vele. Rémületet – mert tudtam: ez csak egy hosszú harc kezdete.

Hetekig próbáltam egyensúlyozni munka, gyerekek és anyám között. Éva ritkán jött át – akkor is csak hibáztatni tudott.

– Ez mind miattad van! Mindig mindent te akarsz irányítani! – ordította egyszer telefonon.

– Éva, most anyuról van szó! Mindkettőnknek segítenünk kell!

De már letette.

Esténként anyám ágya mellett ültem és hallgattam régi történeteit. Néha mosolygott rám úgy, mint régen. Máskor rám sem ismert.

Szétszakadtam düh és sajnálat között. Fájt elveszett gyerekkorom a fiaimnak – de sajnáltam azt az asszonyt is, aki valaha mindenem volt.

Ma már tudom: családnak lenni nemcsak szeretet és támogatás – hanem nehéz döntések és kegyetlen igazságok is. Vajon tehettem volna mást? Vajon időben észrevehettem volna? Meg lehet bocsátani saját vakságunkat?

Néha csak nézem anyámat és azt kérdezem magamtól: vajon képes vagyok még bízni? Vajon képes vagyok megbocsátani neki… és magamnak?