Meghívó nélkül – Egy este, ami mindent megváltoztatott

– Hogy képzeled ezt, Gergő? – csattant fel anyám, miközben a bejárati ajtóban állt, és a cipőjét rángatta le. – Nem szóltatok előre, hogy jöttök! Szombat este van, és nekem holnap hajnalban dolgoznom kell!

Ott álltam a konyhaajtóban, kezemben egy félig megpucolt krumplival, és csak néztem, ahogy a bátyám, Gergő, két gyerekkel és a feleségével, Katával beözönlik hozzánk. Az egész lakásban terjengett a főzelék illata, de a levegőben már ott vibrált a feszültség.

– Anya, ne haragudj, de nem volt más választásunk – mondta Gergő halkan. A gyerekek máris lerúgták a cipőjüket, és rohanva mentek be a nappaliba. Kata zavartan mosolygott rám.

– Szia, Zsófi – suttogta. – Ne haragudj, hogy csak így…

– Semmi baj – hazudtam. – Gyere, segítek lepakolni.

A konyhában anyám már dühösen csapta le a fedőt az edényre. – Legalább szóltatok volna! Nem vagyunk mi menza! – motyogta.

Gergő odalépett mellém. – Zsófi, beszélhetnénk egy percre? – kérdezte halkan.

Bólintottam. Kimentünk a folyosóra, ahol csak a halkan zúgó hűtő hangja hallatszott.

– Baj van? – kérdeztem.

– Elzárták nálunk a gázt. Nem tudunk főzni, fürdeni… És Kata elvesztette az állását múlt héten. Nem akartam anyát idegesíteni, de nem volt más lehetőségünk. Csak egy-két napig maradnánk…

Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy anyám ki fog borulni. Az utóbbi hónapokban minden forintot meg kellett néznünk, apám is csak alkalmi munkákat kapott. A bátyámék helyzete viszont még nálunk is rosszabb volt.

Visszamentünk a konyhába. Anyám már ott állt apámmal, aki épp most ért haza a műszakból. A hangulat dermedt volt.

– Mi történt? – kérdezte apám fáradtan.

– Gergőék maradnak pár napot – mondtam gyorsan.

Anyám csak legyintett. – Persze. Mindenki idejön, ha baj van…

A vacsora alatt mindenki feszült csendben kanalazta a főzeléket. A gyerekek halkan pusmogtak egymással, Kata próbált mosolyogni, de láttam rajta az aggodalmat. Gergő csak bámulta az asztalt.

Később, amikor mindenki lefeküdt, anyám bejött hozzám a szobába.

– Zsófi, ezt nem bírjuk sokáig. Neked is dolgoznod kellene már rendesen! Nem tarthatjuk el az egész családot! – suttogta dühösen.

– Tudom, anya… De most tényleg nincs hova menniük.

– Mindig csak segítünk! És ki segít nekünk? – kérdezte keserűen.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem az ágyon, és hallgattam, ahogy anyám sírva elmegy.

Másnap reggel apám korán kelt. A konyhában csendben főzte a kávét, amikor Gergő odament hozzá.

– Apa… Sajnálom…

Apám csak legyintett. – Tudod te jól, hogy mindig segítünk. De most nekünk sincs sok… Ha nem találsz munkát egy héten belül, akkor…

Gergő lehajtotta a fejét. – Értem.

A hét lassan telt. Minden nap újabb viták törtek ki: ki mennyit eszik, ki mennyit fizet majd vissza, ki használja túl sokat a fürdőt vagy ki hagyja égve a villanyt. Anyám egyre idegesebb lett, apám egyre csendesebb. Én próbáltam mindenkivel beszélni, de senki nem hallgatott rám igazán.

Egy este aztán minden robbant. Anyám hangosan kiabált Katával:

– Ha legalább segítenél valamit! Csak ülsz egész nap! A gyerekek is rendetlenek!

Kata elsírta magát. Gergő rám nézett kétségbeesetten.

– Zsófi… Segíts…

Nem bírtam tovább. Felpattantam:

– Elég! Mindannyian ugyanabban a hajóban vagyunk! Miért kell egymást bántani? Anyu, te is voltál már bajban! Apa is! Én is! Most Gergőék vannak soron! Miért nem tudunk egyszer összetartani?

Anyám rám förmedt:

– Mert mindig csak mi adunk! És soha senki nem ad vissza semmit!

Apám csendben ült az asztalnál. Végül megszólalt:

– Elég volt ebből! Holnap mindenki leül és megbeszéljük: ki mit tud tenni azért, hogy ez ne így menjen tovább!

Az éjszaka hosszú volt. Hallottam, ahogy Kata sírva beszélget Gergővel a nappaliban. Anyám is sírt a fürdőben. Apám egész éjjel nem aludt.

Másnap reggel mindannyian leültünk az asztalhoz. Apám elővette egy papírt és tollat.

– Most mindenki elmondja, mit tud vállalni: ki mennyit tud dolgozni, ki miben tud segíteni itthon vagy egymásnak. Ha együtt vagyunk bajban, akkor együtt kell kimásznunk belőle is!

Kata vállalta, hogy elmegy takarítani egy közeli panzióba. Gergő elvállalt egy építkezési munkát ismerősöknél. Én jelentkeztem egy részmunkaidős állásra egy pékségbe.

Nem volt könnyű. Minden nap újabb viták jöttek: ki mikor kel fel reggelente; ki főzi meg az ebédet; ki viszi le a szemetet; ki fizeti be az utolsó ezer forintot a villanyszámlára.

De valahogy mégis elkezdett működni. Egy hónap múlva Gergőék visszaköltöztek a lakásukba – addigra sikerült visszakapcsoltatniuk a gázt és Katának is lett fix munkája.

Azóta ritkábban látjuk egymást. Anyám még mindig gyakran panaszkodik: „Mindenki csak kihasznál minket!” De amikor Gergőék átjönnek vasárnap ebédre és hozzák magukkal a saját süteményüket is, látom anyámon azt az apró mosolyt: talán mégis megérte segíteni.

Néha azon gondolkodom: tényleg ennyire nehéz összetartani egy családot? Vagy csak túl sokat várunk egymástól? Ti mit tennétek ilyen helyzetben? Vajon tényleg igazságos lehet-e valaha egy családi mérleg?