Miért engedtem be a fiamat és a menyemet a lakásomba? – Egy magyar anya vallomása

– Anya, ezt most tényleg muszáj? – kérdezte Zsófi, a menye, miközben a konyhapulton csörömpölt a reggelihez készített bögrékkel.

A kezem remegett, ahogy a kávét öntöttem. A szívem hevesen vert, és éreztem, hogy mindjárt elpattan bennem valami. – Muszáj, Zsófi. Valakinek el kell mosogatni, ha már mindenki csak maga után hagyja a koszt – feleltem halkan, de érezhetően feszülten.

Ott álltunk hárman a panelkonyhában: én, az ötvenkilenc éves özvegy, a fiam, Gábor, és a menye. Két éve laknak nálam, de mintha egy élet telt volna el azóta. Amikor először beköltöztek hozzám a XIII. kerületi kétszobás lakásomba, azt hittem, jót teszek. Gábor akkor még csak harminckettő volt, Zsófi huszonnyolc. „Csak átmenetileg, anya!” – mondta Gábor. „Amíg összegyűjtünk egy kis pénzt az önálló élethez.”

Elhittem nekik. Melyik magyar anya ne hinne a saját fiának? Főleg, ha az egyetlen gyermeke. Akkoriban még örültem is: végre nem leszek egyedül esténként, lesz kihez szólni. Aztán jött az első hónap, amikor Zsófi elvesztette az állását egy belvárosi kávézóból. „Majd keresek mást” – mondta könnyedén. Gábor dolgozott ugyan egy informatikai cégnél, de az albérletárak mellett esélyük sem volt külön költözni.

Az első veszekedés akkor tört ki, amikor Zsófi szóvá tette, hogy túl sós lett a levesem. „Anyuka, nem lehetne kevesebb sóval főzni? A vérnyomásom is felszalad tőle!” – mondta nevetve, de éreztem mögötte a gúnyt. Gábor csak lesütötte a szemét.

Aztán teltek a hónapok. Egyre többször éreztem magam cselédnek a saját otthonomban. Zsófi egész nap otthon volt, de nem segített semmit: mosogatni nem szeretett, főzni nem tudott, takarítani meg „nem volt kedve”. Gábor dolgozott, de amikor hazaért, csak leült a gép elé vagy a tévéhez.

Egyik este szóvá tettem: – Gábor, nem lehetne legalább hétvégén egy kicsit segíteni? Már nem bírom egyedül.

– Anya, egész héten dolgozom! Pihenni szeretnék! – vágta rá ingerülten.

Zsófi csak annyit mondott: – Ha zavarunk, szólj nyugodtan! Majd keresünk másik helyet.

De tudtam jól: nincs hová menniük. Az albérletárak az egekben, a fizetésük kevés. És hát… én vagyok az anyjuk. Hogy mondhatnám azt: menjetek?

Aztán jött a fordulat: Zsófi teherbe esett. Először örültem – végre nagymama leszek! De hamar rájöttem: ez csak még több terhet jelent majd. A terhesség alatt Zsófi mindent rám hagyott: „Anyuka, nem bírom a szagokat!”, „Anyuka, fáj a hátam!”, „Anyuka, hozzon be egy pohár vizet!” Gábor pedig mindenben támogatta őt – vagyis inkább mindenben igazat adott neki.

Amikor megszületett Bence unokám, egy darabig boldog voltam. De aztán minden nap ugyanaz lett: hajnalban keltem Bencéhez, mert Zsófi „nagyon fáradt”, Gábor pedig „már dolgozik”. Pelenkázás, etetés, altatás – mind rám maradt. A lakásban állandóan rendetlenség volt; Zsófi ruhái szanaszét, pelenkák a fürdőben, mosatlan edények tornyosultak.

Egy este kiborultam:
– Nem bírom tovább! Ez az én otthonom is! Nem vagyok házvezetőnő!

Gábor felugrott:
– Anya! Ne kiabálj már! Mi is fáradtak vagyunk!

– Fáradtak? Én vagyok hatvan éves! Nekem is fáj mindenem! – zokogtam.

Zsófi sértődötten bevonult a szobába Bencével együtt. Gábor utánament. Egész éjjel nem aludtam; csak bámultam a plafont és azon gondolkodtam: miért engedtem ezt? Miért nem mondtam nemet az elején?

Másnap reggel csend volt. Zsófi nem szólt hozzám egész nap. Gábor is csak annyit mondott:
– Anya… próbáljunk meg együtt élni békében.

De hogyan? Amikor minden nap úgy érzem magam, mintha láthatatlan lennék? Amikor már attól félek hazajönni a boltból, hogy mit találok itthon?

A barátnőim szerint túl puhány vagyok. „Erzsike, te mindent rájuk hagysz!” – mondja mindig Marika néni a szomszédból. „Én már rég kidobtam volna őket!” De én nem tudom megtenni. Mert szeretem őket. Mert félek attól, hogy ha elküldöm őket, soha többé nem látom majd Bencét.

A családomban is mindenki mást mond: az öcsém szerint „kemény kéz kell”, anyám szerint „az anyaság örök”. De ki gondol rám? Ki kérdezi meg tőlem: hogy vagyok?

Egyik este aztán Gábor leült mellém:
– Anya… beszélhetnénk?

– Persze – feleltem fáradtan.

– Zsófi azt mondja… hogy te túl sokat szólsz bele mindenbe. Hogy úgy érzi magát itt, mintha vendég lenne.

Elnevettem magam keserűen:
– Vendég? Akkor miért én mosogatok minden nap?

– Anya… próbáljunk kompromisszumot találni.

– Mit jelent ez? Hogy még többet csináljak?

Gábor hallgatott. Láttam rajta: ő is szenved ettől az egésztől. De gyáva volt lépni.

Aztán eljött az a reggel – ma reggel –, amikor sírva fakadtam a konyhában. Már nem bírtam tovább csendben lenyelni mindent. Felhívtam Marika nénit:
– Gyere át egy kávéra!

Ő átjött, meghallgatott és csak annyit mondott:
– Erzsike… vagy kimondod végre nekik az igazat, vagy belebetegszel.

Délután leültem velük:
– Gábor… Zsófi… beszélnünk kell.

Elmondtam mindent: hogy elfáradtam, hogy szeretem őket, de ez így nem mehet tovább. Hogy vagy változtatnak – vagy menniük kell.

Csend lett. Zsófi sírni kezdett; Gábor csak bámult maga elé.
– Megértjük – mondta végül halkan –, keresünk albérletet.

Nem tudom, mi lesz most. Félek attól is, hogy elmennek – de attól is rettegek, hogy maradnak és minden marad ugyanígy.

Most itt ülök este a kanapén és azon gondolkodom: vajon tényleg hibáztam? Lehet egy anya önző? Vagy csak emberből vagyok?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig tartozunk felelősséggel a gyerekeinkért? Várom a véleményeteket…