„Miért érzem magam idegennek a saját családomban?” – Egy anyós vallomása egy balatoni hétvégéről

– Zsófi, megtennéd, hogy segítesz nekem a konyhában? – kérdeztem halkan, miközben a Balaton-parti nyaralónkban a vasárnapi ebéd előkészületeivel bajlódtam. A hangomban ott bujkált a remény, hogy végre lesz egy kis időnk kettesben, hogy beszélgessünk, talán közelebb kerüljünk egymáshoz.

De Zsófi csak rám nézett, majd visszafordult a fiamhoz, Gergőhöz, és nevetve folytatták a beszélgetést. Mintha ott sem lennék. Aztán hallottam, ahogy Gergő azt mondja: – Menj csak, anyu biztos örülne neki. – De Zsófi csak legyintett: – Majd mindjárt, most épp egy fontos sztorinál tartunk.

A kezem remegett, ahogy a krumplit hámoztam. Próbáltam nem odafigyelni rájuk, de minden szavuk eljutott hozzám. Aztán eszembe jutott az első találkozásunk: Zsófi akkor még félénk volt, igyekezett megfelelni. Én pedig annyira szerettem volna, ha olyan kapcsolatunk lesz, mint amilyen nekem sosem volt az anyósommal. De valahogy mindig elbeszéltünk egymás mellett.

A hétvége elején még reménykedtem. Péntek este együtt néztük a naplementét a stégről, Gergő gitározott, mi pedig énekeltünk. Akkor azt hittem, végre megtaláltuk a közös hangot. De másnap reggel már éreztem a feszültséget: Zsófi későn kelt, nem segített reggelit készíteni, inkább a telefonját nyomkodta. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni:

– Hogy haladnak az egyetemi vizsgáid? – kérdeztem.
– Jól, köszi – felelte röviden.

Aztán csend lett. Gergő mentette meg a helyzetet egy viccel, de én már akkor tudtam: valami nincs rendben.

A vasárnapi ebéd volt a mélypont. Amikor végre minden kész lett, Zsófi odajött az asztalhoz, de csak leült Gergő mellé. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte halkan.
– Már mindennel kész vagyok – mondtam fáradtan.

Ebéd közben Gergő és Zsófi egymásra figyeltek, én pedig úgy éreztem magam, mint egy idegen. Mintha csak egy vendég lennék a saját családomban. Aztán Gergő megkérdezte:

– Anyu, minden rendben?
– Persze – válaszoltam gyorsan, de belül ordítani tudtam volna.

Este, amikor mindenki elment sétálni a partra, én maradtam elpakolni. A konyhában ültem egyedül, és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Túl sokat vártam el Zsófitól? Vagy csak más világban nőtt fel? Anyám mindig azt mondta: „Az anyósnak csendben kell maradnia.” De én nem akartam csendben maradni. Szerettem volna része lenni az életüknek.

Később Zsófi visszajött egy pohár vízért. Megállt az ajtóban.

– Köszönöm az ebédet – mondta halkan.
– Szívesen – feleltem. – Jó volt együtt lenni.
– Remélem, nem haragszol… csak néha nehéz…
– Tudom – mondtam végül. – Nekem is nehéz.

Aztán csend lett köztünk. Ő visszament Gergőhöz, én pedig ott maradtam a gondolataimmal.

Azóta is azon töprengek: vajon tényleg ennyire nehéz két nőnek megtalálnia a közös hangot egy családban? Vagy csak én vagyok túl érzékeny? Talán túl sokat várok el? Vagy egyszerűen csak ilyenek lettek a mai fiatalok?

Néha úgy érzem, mintha két külön világban élnénk: ők ketten összetartoznak, én pedig kívülálló vagyok. De azt is tudom: nem adhatom fel. Mert hiszem, hogy lehet még ebből valódi kapcsolat… csak talán máshogy kell próbálkoznom.

Ti mit gondoltok? Tényleg ilyen nehéz anyósként megtalálni a helyünket? Vagy csak én bonyolítom túl az egészet?