Miért gyűlöltem őt… – Egy magyar család titkai és egy élet romjai

– Miért nem tudsz soha semminek örülni? – csattant fel anyám hangja, miközben a vasárnapi húsleves gőze lassan szétterült a konyhában. A kanalam megállt a levegőben, a család némán figyelt. Az öcsém, Gergő, lesütötte a szemét, apám a szalvétáját gyűrögette. Én csak ültem ott, húszévesen, és azt kívántam, bárcsak ne lennék.

Gyerekkoromban azt hittem, minden család ilyen. Hogy mindenhol ordítanak egymással az emberek, hogy mindenhol a szeretet helyett a bűntudat az úr. De amikor először aludtam Zsófi barátnőmnél, és láttam, ahogy az anyja megsimogatja a haját vacsora után, rájöttem: nálunk valami nagyon elromlott.

A mi családunkban a szeretet feltételekhez volt kötve. Ha ötöst hoztam haza matekból, kaptam egy puszit. Ha négyest, csak egy vállrándítást. Ha hármast – hát akkor jött a csendes büntetés: napokig nem szólt hozzám senki. Gergő mindig ügyesebb volt. Ő volt az anyám szeme fénye: focizott, vicces volt, és sosem kérdezett vissza. Én viszont mindig kérdeztem. Miért kell mindent úgy csinálni, ahogy te akarod? Miért nem lehet néha nekem is igazam?

A legrosszabbak a vasárnapok voltak. A családi ebéd – ahol mindenki úgy tett, mintha minden rendben lenne. De én éreztem a feszültséget. Anyám minden mozdulatában ott volt az elfojtott harag. Apám csak hallgatott. Gergő próbált viccelődni, de én már nem nevettem.

Egyik este, amikor tizenhat éves voltam, hallottam, ahogy anyám apámmal veszekedett miattam.
– Nem bírom már ezt a lányt! Mindig csak ellenkezik! Miért nem lehet olyan, mint Gergő?
Apám csak ennyit mondott:
– Majd kinövi.
De én nem nőttem ki. Csak egyre dühösebb lettem.

Az érettségi után elköltöztem Budapestre egy albérletbe. Azt hittem, végre szabad leszek. De a hangja ott visszhangzott a fejemben minden döntésnél: „Biztos ezt akarod? Biztos jó ez neked?” Minden hibám után az ő arcát láttam magam előtt.

Aztán jött az első komoly kapcsolatom. Péter kedves volt, türelmes – de amikor veszekedtünk, én ugyanazokat a mondatokat vágtam hozzá, amiket anyámtól hallottam gyerekkoromban. „Soha semmi nem elég jó neked!” – kiabáltam egyszer neki sírva. Akkor döbbentem rá: anyám bennem él tovább.

Az évek teltek. Ritkán jártam haza. Karácsonykor mindig próbáltunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De egy évben – huszonnyolc lehettem – Gergő bejelentette: eljegyezte Katát. Anyám sírt az örömtől. Én csak ültem ott némán.

Aznap este anyám bejött hozzám a régi szobámba.
– Miért vagy mindig ilyen távolságtartó? – kérdezte halkan.
– Mert sosem éreztem magam elég jónak neked – suttogtam vissza.
– Ezt most miért mondod? Mindig mindent érted tettem!
– Nem értettem soha semmit abból, amit te tettél – mondtam ki végül.

A következő napokban nem beszéltünk egymással. Aztán visszamentem Pestre, és hónapokig nem hívtam fel.

Egy évvel később apám meghalt szívinfarktusban. A temetésen anyám összetörtnek tűnt – de amikor rám nézett, ugyanazt a kemény tekintetet láttam benne, mint mindig.

A hagyatéki tárgyaláson derült ki: apám rám hagyta a régi nyaralót Balatonon. Anyám felháborodott:
– Ez igazságtalan! Gergőnek kellett volna kapnia!
– Ez apu döntése volt – mondtam halkan.
– Te mindig mindent elvettél tőlem! – kiabálta anyám.
Akkor először éreztem igazi gyűlöletet iránta. Nem azért, amit mondott – hanem mert soha nem tudott szeretni úgy, ahogy vágytam rá.

A következő hónapokban minden kapcsolatot megszakítottam vele. Gergő próbált békíteni:
– Anya öregszik… Meg fogod bánni!
– Ő soha nem bánta meg semmit! – vágtam rá dühösen.

De ahogy telt az idő, egyre üresebb lett az életem. Péterrel szakítottunk. A munkahelyemen is egyre többször voltam feszült és ingerlékeny. Egy este a tükörbe néztem – és anyám arcát láttam visszanézni rám.

Egy nap levelet kaptam tőle:
„Nem tudom, hol rontottam el. Talán túl sokat vártam tőled. Talán magamtól is túl sokat vártam mindig. Sajnálom, hogy nem tudtam kimutatni azt, amit éreztem. Szeretlek – ha még számít ez valamit.”

Sokáig csak néztem a papírt. Aztán sírni kezdtem – először gyerekkorom óta igazán.

Végül felhívtam őt. A hangja remegett:
– Örülök, hogy hallom a hangodat…
Nem beszéltünk múltról. Csak arról, hogy Gergőék gyereket várnak, hogy mennyire hiányzom neki.

Azóta lassan közeledünk egymáshoz. Még mindig vannak napok, amikor haragszom rá – de már tudom: nem őt gyűlöltem igazán, hanem azt az űrt magamban, amit soha nem tudott betölteni.

Most már csak azt kérdezem magamtól: vajon képesek vagyunk-e megbocsátani annak, aki a legjobban fájt nekünk? Vagy örökre cipeljük magunkban ezt a haragot?

Ti mit gondoltok? Lehet igazán újrakezdeni egy ilyen kapcsolatot? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?