Mindig csak veszekedtünk a nővéremmel – míg végül úgy döntöttem, többé nem szólok hozzá

– Elég volt, Zsuzsa! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A porcelán csésze megremegett, a kávé kilöttyent a terítőre. Anyánk régi, hímzett terítője volt, amit még ő hagyott ránk. Zsuzsa rám nézett, szeme villámokat szórt.

– Mindig te vagy az, aki mindent jobban tudsz, Éva! – vágott vissza. – Még azt sem tudod rendesen megcsinálni, amit rád bízok!

A hangja éles volt, mint a kés. A szívem összeszorult. Hányszor játszódott már le ez a jelenet? Hányszor álltunk egymással szemben, mint két ellenség, miközben valójában csak testvérek vagyunk?

Gyerekkorunkban is így volt. Ő volt a nagyobb, az okosabb, a szebb – legalábbis mindenki ezt mondta. Én voltam a kicsi, aki mindig csak utánozta őt. Emlékszem, egyszer, amikor még általános iskolás voltam, Zsuzsa eldugta a kedvenc babámat. Napokig sírtam miatta, de ő csak nevetett rajtam. Anyánk próbált közvetíteni közöttünk, de sosem sikerült neki.

Aztán felnőttünk. Ő tanár lett egy budapesti gimnáziumban, én pedig könyvelő egy kis könyvelőirodában Zuglóban. Mindketten családot alapítottunk, de a kapcsolatunk nem javult. Minden családi ünnep rémálom volt: karácsonykor Zsuzsa mindig kritizálta a bejglimet („Túl száraz, Éva!”), húsvétkor az én gyerekeim kaptak kevesebb csokit („Nem kell annyi édesség nekik!”). Minden apróságon össze tudtunk veszni.

A férjem, Laci sokszor próbált békíteni:

– Éva, ne vedd annyira a szívedre! Testvérek vagytok, ez csak civakodás.

De én tudtam, hogy ez több annál. Ez már mélyen bennünk gyökerezik.

Aztán jött az igazi törés: anyánk halála után az örökség miatt végleg elszabadultak az indulatok. Egy kis balatoni nyaralót hagyott ránk – Zsuzsa szerint neki járna több, mert ő ápolta anyát az utolsó hónapokban. Én viszont úgy éreztem, hogy mindketten ugyanannyit tettünk érte, csak másképp.

– Te csak pénzt adtál! – vágta a fejemhez Zsuzsa egy este.
– És te? Te meg mindenbe beleszóltál! – csattantam vissza.

A férjeink és gyerekeink döbbenten néztek ránk. A családi vacsora pokollá változott.

Egy ideig próbáltam közeledni hozzá. Írtam neki üzeneteket: „Beszéljünk meg mindent nyugodtan.” Válasz: „Nincs miről beszélni.” Felhívtam: „Zsuzsa, nem lehetne ezt felnőtt módjára megbeszélni?” Letette.

A lányom, Dóri egyszer azt mondta:
– Anya, miért nem próbálsz segítséget kérni? Menj el egy pszichológushoz!

Először kinevettem:
– Ugyan már! Mit tudna mondani egy idegen?

De aztán egy este, amikor egyedül ültem a sötét nappaliban, és hallgattam a csendet – azt a csendet, ami Zsuzsa nélkül maradt –, rájöttem: valami változtatni kell. Felhívtam egy pszichológust a kerületben.

Az első alkalommal sírtam. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi fájdalmat cipelek magamban. A doktornő türelmesen hallgatott:
– Éva, néha el kell engedni azt, amit nem tudunk megváltoztatni. Nem minden kapcsolat gyógyítható.

Hazamentem és napokig ezen gondolkodtam. Aztán egyszerűen abbahagytam: nem hívtam fel többet Zsuzsát. Nem írtam neki üzenetet. Nem kerestem az alkalmat, hogy találkozzunk.

Az első hetekben furcsa volt. Hiányzott is valami – talán maga a veszekedés? Aztán lassan megnyugodtam. Nem kellett attól tartanom, hogy bármikor felhív és leszid valamiért. Nem kellett magyarázkodnom senkinek.

A család többi tagja persze nem értette:
– Nem lehetne kibékülni? – kérdezte Laci.
– Próbáltam – feleltem halkan –, de nem lehet mindent helyrehozni.

Dóri büszke volt rám:
– Anya, végre magadra gondolsz!

De mégis… minden karácsonykor ott van bennem az üresség. Amikor a gyerekeim kérdezik: „Miért nincs itt Zsuzsa néni?” – csak annyit mondok: „Most máshol ünnepel.”

Egyszer azt álmodtam, hogy újra gyerekek vagyunk. Együtt futunk a régi kertben, nevetünk és kergetjük egymást. Felébredtem és sírtam.

Néha látom őt a piacon. Elfordulunk egymástól. Mindenki tudja: két testvér, akik már nem beszélnek egymással.

De vajon jól tettem? Vajon tényleg jobb így? Vagy csak gyáva voltam újra próbálkozni?

Most ötvenhárom éves vagyok. A lányom már felnőtt, saját családja van. Én pedig minden este azon gondolkodom: vajon egyszer még lesz köztünk béke? Vagy örökre így marad?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ennyi év után? Vagy néha tényleg jobb elengedni azt, aki csak fájdalmat okoz?