Miután a fiam visszajött az apjától, azt mondta: „Már nem szeretlek, anya” – Egy magyar anya vallomása a szülői elidegenítésről

– Anya, már nem szeretlek.

Ez a mondat úgy vágott belém, mintha kést döftek volna a mellkasomba. Ott állt előttem a hét és fél éves fiam, Bence, az ajtóban, hátán a kis focis hátizsákjával, arcán valami furcsa, idegen kifejezéssel. Azt hittem, rosszul hallok.

– Mit mondtál, kicsim? – kérdeztem halkan, próbálva elrejteni a hangomban remegő kétségbeesést.

– Már nem szeretlek – ismételte meg, és elfordult tőlem. – Apa azt mondta, hogy te rossz vagy. Hogy miattad vagyok mindig szomorú.

A világ megállt. A levegő is megfagyott körülöttem. Csak néztem Bencét, ahogy lassan leteszi a cipőjét az előszobában, és közben minden porcikám tiltakozott az ellen, amit hallottam. Hogy történhetett ez? Hogy fordulhatott ellenem az egyetlen ember, akit mindennél jobban szeretek?

Két éve váltunk el Zsolttal. Nem volt könnyű döntés, de már évek óta csak veszekedtünk. Próbáltuk menteni a házasságot – családterápia, kompromisszumok, újrakezdés –, de végül mindketten beláttuk: így csak tönkretesszük egymást és Bencét is. A válás után megegyeztünk: Bence felváltva lesz nálam és az apjánál. Mindig hangsúlyoztam Zsoltnak, hogy soha ne beszéljen rólam rosszat Bence előtt. Én sem tettem ilyet vele szemben. Azt hittem, ez így helyes.

Az első hónapokban minden rendben ment. Bence ugyan néha szomorú volt, de próbáltam neki mindent megmagyarázni az ő nyelvén: hogy apa és anya már nem szeretik egymást úgy, mint régen, de őt mindketten ugyanúgy szeretik továbbra is. Hitt nekem. Akkor még hitt.

Aztán valami megváltozott. Egyre gyakrabban jött haza úgy a hétvégi apás napok után, hogy csendes volt, elhúzódott tőlem. Eleinte azt gondoltam: biztos csak fáradt vagy túl sokat játszottak. De aztán egyre többször mondott furcsa dolgokat:

– Apa szerint te mindig mérges vagy.
– Nagyi (Zsolt anyja) azt mondta, hogy te elvetted tőlem az apukámat.
– Miért nem engeded meg apának, hogy velem lakjon?

Próbáltam higgadt maradni. Mindig csak annyit válaszoltam: „Ez nem így van, kicsim. Apa és én másképp látjuk a dolgokat.” De belül egyre jobban őrölt a félelem: elveszítem a fiamat? Vajon tényleg elhiszi majd mindazt a mérget, amit belé csepegtetnek?

Aztán jött az a bizonyos hétvége. Zsolt ragaszkodott hozzá, hogy Bence nála aludjon péntektől vasárnapig. Vasárnap este visszahozta – Bence némán ült az autóban, még csak rám sem nézett. Zsolt csak annyit mondott:

– Próbálj vele beszélni. Mostanában nagyon nehéz vele.

Aztán elhajtott.

Otthon próbáltam közeledni hozzá:

– Bence, mi történt? Valami bánt?

– Nem akarok veled beszélni – vágta rá dacosan.

Aznap este alig evett vacsorát. Lefekvéskor odamentem hozzá:

– Jó éjt puszi? – kérdeztem halkan.

– Nem akarom – fordult el tőlem.

Éjjel alig aludtam. Folyton azon járt az agyam: mit mondhattak neki? Mit tettem rosszul? Másnap reggel próbáltam újra:

– Bence, tudod, hogy nagyon szeretlek. Bármi is történt apánál vagy nagyinál…

– Nem akarom hallani! – kiabált rám sírva. – Te vagy a hibás mindenért! Apa mondta!

Ott tört el bennem valami végleg. Felhívtam Zsoltot:

– Mit művelsz vele? Miért uszítod ellenem?

– Ne túlozz már! – vágta rá unottan. – Csak elmondtam neki az igazat. Hogy miattad kellett elmennem otthonról.

– És ezt egy hétévesnek kell hallania? Te normális vagy?

Letette.

Kétségbeesésemben felhívtam anyámat is:

– Anya, mit csináljak? Úgy érzem, elveszítem Bencét…

Ő csak annyit mondott:

– Tarts ki! Ne hagyd magad! A gyerek érzi majd, ki szereti igazán.

De én már nem voltam biztos ebben.

A következő hetek pokoliak voltak. Bence egyre zárkózottabb lett velem szemben. Az iskolában panaszkodtak rá: visszahúzódó lett, néha sírva fakadt ok nélkül. Egyik nap behívott az osztályfőnöke:

– Juditka néni, történt valami otthon? Bence nagyon megváltozott…

Elsírtam magam ott helyben.

Végül pszichológushoz fordultam. Az első alkalommal Bence csak ült némán a kanapén és bámulta a padlót. A pszichológus hosszan beszélgetett vele játék közben. Aztán azt mondta nekem:

– Juditka néni, ez klasszikus szülői elidegenítésnek tűnik. Az apuka és a nagymama tudatosan próbálják magát rossz színben feltüntetni előtte.

Mintha pofon vágtak volna.

Hazafelé menet Bence halkan megszólalt:

– Anya… ha te tényleg szeretsz engem… miért mondja apa azt, hogy rossz vagy?

Megálltam a zebránál és leguggoltam elé:

– Kicsim… nézz rám! Én mindig szeretni foglak. Bármit is mondanak mások rólam vagy apáról… Neked nem kell választanod kettőnk között! De kérlek… higgy nekem!

Bence csak bólintott és átölelt – először hetek óta.

Azóta minden nap harc. Harc azért, hogy visszaszerezzem a fiam bizalmát; harc azért, hogy ne hagyjam magam összetörni; harc azért, hogy ne váljak én is olyanná, mint Zsolt vagy az anyja: bosszúállóvá és kicsinyesé.

Minden este leülök Bencéhez mesélni – még ha sokszor nemet is mond rá –, minden reggel puszit adok neki indulás előtt – még ha el is húzódik –, minden nap elmondom neki: szeretem őt akkor is, ha haragszik rám.

A bíróságon most újraindult a felügyeleti per – Zsolt azt állítja, hogy én fordítom ellene Bencét. Az ügyvédem szerint ez tipikus magyar történet: két szülő háborúja közepén egy kisgyerek lelkét tépik szét.

A barátnőim közül sokan azt mondják: „Ne engedd többet apjához!” De tudom: ezzel csak még jobban ártanék neki. Mások szerint „keményebbnek kell lenned”, de én nem akarok bosszút állni – csak visszakapni azt a kisfiút, akit annyira szeretek.

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Hány gyerek nő fel abban a tudatban, hogy választania kell apa és anya között? Hány anya sírja tele éjszakánként a párnáját egyetlen mondat miatt: „Már nem szeretlek”?

Ma este is ott ültem Bence ágya mellett és néztem az arcát alvás közben. Megsimogattam a haját és halkan suttogtam:

– Szeretlek akkor is, ha most ezt nem hiszed el…

Talán egyszer majd újra hinni fog bennem.

Ti mit tennétek a helyemben? Van-e jogunk visszatartani a gyereket attól a szülőtől, aki mérgezi ellene? Vagy csak reménykedhetünk abban, hogy egyszer majd magától rájön az igazságra?