„Ne hagyjátok el az apátokat!” – Egy magyar férfi története, aki mindent elveszített, de a megbocsátásban hitt

– Ne gyere ide többet, apa! – csattant fel Gergő hangja, ahogy az ajtót becsapta mögöttem. A kulcs zörgése még sokáig visszhangzott a lépcsőházban. Ott álltam a harmadik emeleten, kezemben egy nejlonszatyorral – benne néhány régi fénykép, egy üveg házi pálinka és a remény, hogy talán még nem veszítettem el mindent.

A nevem Tamás. Hatvanhárom éves vagyok, és ha valaki tíz éve azt mondja nekem, hogy egyszer így fogok könyörögni a saját gyerekeim szeretetéért, kinevetem. Akkor még volt családom, feleségem, három fiam: Gergő, András és Marci. Volt munkám a Volánnál, hétvégi telkem a Balatonnál, sőt, még egy öreg Skodám is. Azt hittem, mindez örökké tart.

Aztán jött az a bizonyos év. Először csak azt vettem észre, hogy Klári, a feleségem egyre többet hallgat. Már nem kérdezte meg, mikor érek haza, nem főzött vacsorát. A fiúk is elmaradoztak otthonról. Én meg… én meg egyre többször ültem le a sarki presszóban Lajossal és Bélával. Ott legalább nem kellett szembenéznem azzal, hogy valami végleg elromlott.

Egy este Klári rám nézett a konyhaasztalnál:
– Tamás, én ezt így nem bírom tovább. Mindig csak a pia, mindig csak a haverok. A gyerekek félnek tőled.
– Ne beszélj butaságot! – legyintettem. – Mindig is ilyen voltam.
– De mi már nem bírjuk! – sírta el magát.

Aznap éjjel a kanapén aludtam. Másnap Klári bejelentette: válni akar. A fiúk nem szóltak hozzám napokig. Egyedül maradtam egy üres lakásban és egyre több üveg mellett.

A válás gyorsan ment. Klári elvitte a fiúkat, én maradtam az üres panelban Újpesten. A barátaim is eltűntek lassan – ki Németországba ment dolgozni, ki meghalt. A munkahelyemen leépítés volt, engem is elküldtek. Egyedül maradtam.

Aztán jött az igazi mélypont: elvesztettem a lakást is. Nem tudtam fizetni a rezsit. Egy ideig anyámnál húztam meg magam Kőbányán, de ő már idős volt, beteges – nem bírt velem. Végül egy önkormányzati albérletbe kerültem, ahol penész volt a falon és hideg a radiátorban.

Évek teltek el így. Néha próbáltam hívni a fiaimat – Gergő sosem vette fel, András néha odavetett egy „Szia”-t, Marci pedig csak annyit mondott: „Majd hívlak.” De sosem hívott.

Egy nap levelet kaptam az önkormányzattól: anyám meghalt. Az örökség – egy régi kőbányai lakás – rám szállt volna, de adósságok terhelték. Mégis, ez volt az egyetlen esélyem arra, hogy valamit hagyjak magam után a fiaimnak.

Összeszedtem minden bátorságomat és írtam nekik egy üzenetet:
„Fiaim! Szeretném, ha eljönnétek hozzám szombaton. Fontos dologról kell beszélnünk. Apa.”

Szombaton reggel remegő kézzel főztem le a kávét és kitakarítottam annyira, amennyire tudtam. Délben becsöngettek.

Gergő lépett be elsőnek – magasra nőtt férfi lett belőle, komoly arccal.
– Szia, apa.
Utána András jött – orvos lett belőle, mindig sietett valahova.
– Csak röviden jó? Ügyeletbe megyek.
Végül Marci – ő volt mindig a legérzékenyebb.
– Szia…

Leültünk az asztalhoz. Éreztem, hogy mindhárman feszengenek.
– Azért hívtalak titeket… – kezdtem halkan –, mert anyátok meghalt. Az ő lakása rám szállt… de adósság is van rajta. Ha akarjátok… rátok hagyom majd mindhármatokra egyenlően.

Csend lett. Gergő törte meg:
– Apa… miért most? Hol voltál akkor, amikor szükségünk lett volna rád?
András dühösen nézett rám:
– Amikor anyu sírt miattad… amikor nekünk kellett vigyázni rá… te hol voltál?
Marci csak lehajtotta a fejét.

Próbáltam magyarázkodni:
– Hibáztam… tudom. De ti vagytok az egyetlen családom!
Gergő felállt:
– Nekünk is családunk van már! Nekem két gyerekem van… te még az unokáidat sem láttad!
András is felpattant:
– Nem pénz kell tőled! Csak azt akartuk volna… hogy szeress minket!
Marci sírva fakadt:
– Miért nem tudsz egyszerűen bocsánatot kérni?

Ott ültem három felnőtt férfi előtt – az én fiaim előtt –, és rájöttem: sosem mondtam nekik azt a két szót: „Sajnálom.”

Felálltam és odamentem hozzájuk.
– Sajnálom! Mindent sajnálok! Ha visszacsinálhatnám… de nem lehet. Csak annyit kérek: ne hagyjatok el teljesen! Nem akarom magányosan meghalni ebben a lakásban.

Gergő arca megenyhült egy pillanatra.
– Megpróbálunk segíteni… de idő kell hozzá.
András bólintott:
– Talán egyszer…
Marci átölelt.

Azóta eltelt két év. Nem lettünk újra igazi család – de néha meglátogatnak. Karácsonykor együtt vacsorázunk. Az unokáimat is láttam már párszor.

Minden nap hálát adok azért a kevésért is, ami maradt.

Vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez? Hány apa várja hiába a megbocsátást? És hány gyerek hordozza magában évekig az apja hibáit?

Ti mit gondoltok: lehet-e igazán megbocsátani annak, aki mindent elrontott? Vagy van olyan hiba, amit már sosem lehet jóvátenni?