„Nem engedem, hogy szégyen legyen az esküvőmön!” – kiabálta a lányom, amikor könyörögtem, hogy hívja meg a nagymamát

– Nem engedem, hogy szégyen legyen az esküvőmön! – csattant fel Dóra, a lányom, miközben remegő kézzel hajtogatta össze a hófehér menyasszonyi ruháját a szobájában. A szívem összeszorult. Ott álltam az ajtóban, kezemben egy régi fényképpel: anyám, az ő nagymamája, fiatalon, mosolyogva, karján velem.

– Dóra, kérlek… – kezdtem halkan, de már tudtam, hogy ebből nem lesz békés beszélgetés.

– Anya, ne kezdjük megint! – vágott közbe. – Nem akarom, hogy mindenki rajtam nevetgéljen. Tudod jól, milyen a nagyi…

A hangja elcsuklott. Aztán hirtelen dühös lett: – A múltkor is, amikor a családi ebéden voltunk, mindenki csak bámulta azt a régi kötött kardigánját meg a szakadt táskáját! Nem akarom, hogy az esküvőmön is ez legyen!

– De Dóra… ő a te nagymamád! – próbáltam érvelni. – Ő vigyázott rád, amikor kicsi voltál. Emlékszel, mennyit mesélt neked? Hányszor sütött neked palacsintát?

Dóra csak vállat vont.

– Az más volt. Most mindenki néz majd minket. A Gergő családja is ott lesz! Az anyósa egy igazi úrinő…

A szavak úgy csapódtak belém, mint a jégdarabok. Hirtelen visszarepültem az időben: anyám mindig is egyszerű asszony volt. Egy kis faluban nőtt fel Békés megyében, egész életében dolgozott: előbb a tsz-ben, aztán egy pékségben. Soha nem volt pénzünk márkás ruhákra vagy divatos frizurára. De szeretetből sosem volt hiány.

– Dóra – mondtam halkan –, ha most kizárod őt az életedből, egy nap majd bánni fogod.

– Nem fogom! – vágta rá dacosan. – Ez az én napom! Nem akarok szégyent!

Könnyek gyűltek a szemembe. Próbáltam visszatartani őket, de nem ment. Leültem az ágy szélére.

– Tudod… amikor te megszülettél, anyám ott volt velem végig. Apád akkoriban már alig járt haza. Ő segített mindent. Ha ő nincs… talán én sem lennék most itt.

Dóra elfordult.

– Anya, kérlek… ne csinálj ebből drámát!

De ez már régen nem csak az esküvőről szólt. Ez a családunkról szólt. Arról, hogyan szakadtunk szét az évek alatt.

Aznap este felhívtam anyámat.

– Szia, mama… – kezdtem bizonytalanul.

– Na mi van, kislányom? – szólt bele vidáman. – Készülődtök már?

– Igen… csak…

– Mi baj van? Hallom a hangodon.

– Semmi… csak fáradt vagyok.

Nem tudtam elmondani neki az igazat. Hogy a saját unokája szégyelli őt.

Másnap reggel Dóra apja is szóvá tette:

– Mi ez a cirkusz? Miért nem hívjuk meg anyádat? – kérdezte Zoltán ingerülten.

– Kérdezd meg Dórát! – feleltem keserűen.

Dóra csak annyit mondott:

– Apa, ez most nem róla szól!

Zoltán csak legyintett.

A készülődés egyre feszültebb lett. A menyasszonyi ruha próbája után Dóra barátnői is beszálltak:

– Jaj, Dóri, tényleg meghívod azt a furcsa nénit? – kérdezte Petra.

– Nem… anya akarja – felelte Dóra zavartan.

Nevettek. Éreztem magamon a tekintetüket.

Este újra próbáltam beszélni vele:

– Dóra… ha most ezt teszed…

– Anya! Elég! Nem akarok erről többet hallani!

Aznap éjjel nem aludtam. Csak ültem a konyhában egy csésze kamillateával és bámultam ki az ablakon. Eszembe jutottak gyerekkorom karácsonyai: anyám mindig mindent megtett értünk. Még akkor is, amikor apám elhagyott minket és egyedül maradt két gyerekkel.

Másnap reggel anyám váratlanul beállított hozzánk egy tálca friss pogácsával.

– Gondoltam, segítek egy kicsit! – mosolygott rám.

Dóra gyorsan elbújt a szobájában.

Anyám leült velem a konyhába.

– Valami baj van? – kérdezte halkan.

– Nincs… csak sok a stressz.

– A lányod haragszik rám? – nézett rám fürkészően.

Nem bírtam tovább. Kitört belőlem:

– Mama… Dóra nem akarja, hogy ott legyél az esküvőjén.

Anyám arca megkeményedett. Egy pillanatig csak ült némán.

– Hát így van ez… – mondta végül csendesen. – Az ember megöregszik, és már csak útban van…

Könnyek csorogtak le az arcán. Megfogtam a kezét.

– Ne haragudj rá… csak fél attól, mit gondolnak majd mások…

Anyám bólintott.

– Értem én… De azért fáj.

Az esküvő napján mindenki ünnepelt. A templomban virágillat keveredett a parfümökkel és a pezsgővel. Dóra ragyogott a ruhájában. Mindenki gratulált neki és Gergőnek.

Én azonban csak üresen ültem az asztal mellett. Anyám otthon maradt egyedül, egy kis panelban Újpesten. Felhívtam őt este:

– Mama… jól vagy?

– Persze, kislányom… nézem a tévét…

A hangja remegett.

Azóta sem beszéltünk erről többet. Dóra boldog házasságban él – legalábbis kívülről úgy tűnik. De valami eltört bennem azon az esküvői napon.

Néha azon gondolkodom: hol rontottam el? Miért lett fontosabb a látszat és mások véleménye annál, ami igazán számít? Vajon egyszer majd én is útban leszek az unokáimnak?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést? Vagy örökre ott marad ez a seb?