„Nem engedem, hogy szégyen legyen az esküvőmön!” – kiabálta a lányom, miközben könyörögtem neki, hogy hívja meg a nagymamát

– Nem engedem, hogy szégyen legyen az esküvőmön! – csattant fel Dóra, a lányom, miközben remegő kézzel szorította a telefonját. Ott álltam a konyhában, a gőzölgő teásbögrével a kezemben, és úgy éreztem, mintha valaki egy jéghideg vödör vizet öntött volna rám.

– Dóra, kérlek… – próbáltam halkan, de már tudtam, hogy ebből nem lesz békés beszélgetés. – A nagymamád egész életében érted élt. Hogy mondhatod ezt?

– Anya! – vágott közbe. – Nem érted? Mindenki ott lesz! A Gergő családja, az összes barátnőm, kollégák… És te is tudod, hogy milyen a mama. Mindig ugyanabban a régi ruhában jár, hangosan beszél, és… és… egyszerűen nem illik oda! Nem akarom, hogy mindenki engem nézzen majd sajnálkozva.

A szívem összeszorult. A saját lányom szégyelli az anyámat. Az én anyámat, aki egyedül nevelt fel engem is és Dórát is, amikor az apám elhagyott minket. Aki minden fillérjét ránk költötte, aki sosem vett magának semmit, csak hogy nekünk jobb legyen.

– Dóra… – kezdtem újra, de ő már fel-alá járkált a nappaliban.

– Anya, ne kezdjük el megint! Nem akarok erről beszélni. Ez az én napom! Nem akarok szégyent!

– Szégyent? – kérdeztem halkan. – Te tényleg azt gondolod, hogy a nagymamád szégyen?

– Nem… vagyis… nem tudom! Csak… csak félek attól, hogy mindenki majd rólam beszél. Hogy milyen családból jövök. Hogy Gergőék mit gondolnak majd…

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Dóra sosem volt ilyen. Mindig érzékeny volt másokra. De most… mintha valami eltört volna benne.

Aznap este nem aludtam. Anyám hangja visszhangzott bennem: „Kislányom, mindig tartsd össze a családot!” És most? Most én vagyok az, aki könyörög a saját lányának, hogy ne felejtse el honnan jöttünk.

Másnap reggel Dóra már korán elment dolgozni. Én pedig elindultam anyámhoz a panelba, ahol egész életében lakott. A liftben egy idős bácsi biccentett felém.

– Jó reggelt, Magdi nénihoz megy?

– Igen – mosolyogtam erőltetetten.

Anyám már az ajtóban várt.

– Na, mi van veletek? – kérdezte vidáman. – Hallottam, nagy lesz az esküvő!

– Igen… nagy lesz – válaszoltam halkan.

Leültünk a konyhában. Anyám elővette a régi fényképalbumot.

– Nézd csak ezt! Dóra első születésnapja… emlékszel? Milyen boldog volt! És itt van az óvodai ballagás…

Néztem a képeket. Anyám mindig ott volt mellettünk. Még akkor is, amikor három műszakban dolgozott a konzervgyárban.

– Mama… – kezdtem óvatosan. – Lehet, hogy Dóra nem akarja… hogy ott legyél az esküvőjén.

Anyám arca megmerevedett egy pillanatra. Aztán elmosolyodott.

– Ugyan már! Biztos csak sok a dolga. Majd meggondolja magát.

De én tudtam: nem fogja meggondolni magát.

Az esküvő előtti héten Dóra egyre idegesebb lett. Minden apróságon kiborult: a torta színe nem olyan lett, ahogy elképzelte; Gergő anyja beleszólt a menübe; a ruhája szűk lett derékban.

Egyik este újra próbálkoztam.

– Dóra, kérlek… ha nem hívod meg a mamát, én sem megyek el az esküvődre.

Dóra rám nézett döbbenten.

– Anya! Ezt nem gondolhatod komolyan!

– De komolyan gondolom. Ha neked fontosabb mások véleménye annál, aki felnevelt minket… akkor én sem tartozom oda.

Dóra sírva fakadt.

– Anya… én csak félek! Félek attól, hogy kinevetnek! Hogy Gergő családja lenéz majd minket! Hogy mindenki azt mondja: „Na tessék, ilyenek ezek a panelprolik!”

Megöleltem őt.

– Kislányom… ha valaki lenéz minket azért, mert honnan jöttünk vagy mert a mama nem divatos ruhában jelenik meg… az nem érdemli meg, hogy ott legyen veled ezen a napon.

De Dóra csak sírt tovább.

Az esküvő napján reggel anyámhoz mentem. Elvittem neki egy csokor virágot és egy szelet tortát előre.

– Mama… – kezdtem elcsukló hangon –, ma van Dóra esküvője.

Anyám szeme megtelt könnyel.

– Tudom ám… De hát engem már úgysem várnak oda. Ne aggódj miattam! Majd megnézem este a tévében az Operatív Törzs jelentését és eszem egy kis pogácsát.

Leültem mellé és együtt sírtunk.

Közben Dóra már a fodrásznál ült. Gergő anyja végig ott sürgött-forgott körülötte.

– Ugye nem jön el az anyósod anyja? – kérdezte halkan Gergő anyja.

Dóra csak megrázta a fejét.

A templomban mindenki mosolygott. A vendégek között ott voltak Gergőék rokonai: elegáns ruhákban, drága parfümmel befújva. Az én helyem üres maradt.

Az este végén Dóra rám írt Messengeren:
„Anya… hiányoztál.”

Visszaírtam: „A családunkból valaki más is hiányzott.”

Másnap reggel Dóra átjött hozzám. Sírva omlott a nyakamba.

– Anya… elrontottam mindent! Nem tudtam örülni semminek! Egész este azt néztem: hol vagy te? Hol van mama? És amikor Gergő anyja megjegyzést tett arra, hogy milyen szép lehetett volna egy igazi családi fotó három generációval… majdnem elájultam szégyenemben!

Megsimogattam az arcát.

– Kislányom… még most sem késő bocsánatot kérni mamától. És magadtól sem késő megbocsátani magadnak.

Dóra másnap virágot vitt mamának. Együtt sírtak és nevettek is kicsit. De azt hiszem, ez a seb örökre ott marad bennünk mindannyiunkban.

Most itt ülök és azon gondolkodom: mi történt velünk? Mikor lett fontosabb mások véleménye annál, amit egymásért tettünk? Vajon hány családban történik ugyanez nap mint nap Magyarországon?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?