„Nem főzök idén karácsonykor!” – Egy magyar családi karácsony igaz története

– Margitka, ugye idén is te főzöd a töltött káposztát? – szólt át az anyósom, Ilona néni a telefonban, miközben én épp a munkahelyemről siettem haza, hóesésben, a szatyromban egy kiló narancs meg egy doboz bejgli. A hangja olyan természetességgel csengett, mintha a világ legmagától értetődőbb dolga lenne, hogy a harmincnyolc éves menye minden évben egyedül viszi a hátán az egész karácsonyi menüt.

A szívem összeszorult. Tavaly is én főztem, előtte is. A férjem, Zoltán, ilyenkor mindig csak annyit mond: „Anyámnak úgyis mindegy, csak legyen kész.” Az én anyám már régen meghalt, így nálunk minden ünnep Ilona néni szabályai szerint zajlik. Évek óta csendben tűrtem, hogy mindenki elvárja: a menü tökéletes legyen, a lakás ragyogjon, a gyerekek ne hangoskodjanak, és persze mindenkinek jusson a kedvenc süteményéből.

De idén valami eltört bennem. Talán a fáradtság, talán az a sok évnyi kimondatlan sérelem. Letettem a szatyrot az előszobában, és visszahívtam Ilona nénit.

– Ilona néni, idén nem én főzök. – A hangom remegett, de kimondtam. – Sajnálom, de nem bírom tovább.

A vonal túlsó végén döbbent csend. Majd egy halk sóhaj.

– Hát akkor ki fogja megcsinálni? – kérdezte olyan hangon, mintha most jelentettem volna be, hogy eladom a családi ezüstöt.

– Nem tudom – feleltem. – De én idén nem vállalom.

Aznap este Zoltán csak hümmögött. – Miért most szólsz? – kérdezte. – Tudod, hogy anyám érzékeny erre.

– És én? Én nem vagyok érzékeny? – csattantam fel. – Nekem sosem számít?

A gyerekek közben veszekedtek a nappaliban. A fiam, Gergő, azt kiabálta: „Anya, mikor lesz vacsora?” A lányom, Eszter, sírt, mert nem találta a kedvenc plüssét. Éreztem, hogy ha most nem állok ki magamért, soha nem fogok.

Másnap Ilona néni személyesen jött át. A kabátját szinte ledobta magáról.

– Margitka, ezt most komolyan gondoltad? Hát hogy lesz így karácsony?

– Komolyan gondoltam – mondtam halkan. – Szeretném, ha idén mindenki kivenne egy kicsit a részéből.

– Régen ilyen nem volt! – fakadt ki. – Az én időmben az asszony dolga volt az ünnep! Én is főztem harminc évig!

– És boldog volt tőle? – kérdeztem halkan.

Ilona néni elhallgatott. Aztán csak annyit mondott: – Nem mindig.

A következő napokban feszültség ült a lakáson. Zoltán kerülte a szemkontaktust. A gyerekek érezték a feszültséget; Eszter rajzolt egy képet arról, ahogy együtt ülünk az asztalnál – de rajtam nem volt mosoly.

Végül kompromisszum született: mindenki vállalt valamit. Zoltán bevásárolt és megpucolta a krumplit. Ilona néni elkészítette a halászlét és a mákos gubát. Én csak egy adag pogácsát sütöttem – azt is Gergővel együtt.

Karácsony este mégis szokatlanul csendes volt az asztal körül. Ilona néni többször felsóhajtott: „Hát ilyen lett ez is…” Zoltán feszengve kanalazta a levest. A gyerekek viszont boldogan nevettek; Gergő büszkén újságolta: „Én is segítettem!”

Az este végén Ilona néni odajött hozzám. Megfogta a kezem.

– Tudod, Margitka… lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy nekem is pihennem kellett volna néha…

A könnyeim kicsordultak. Nem tudtam mit mondani.

Azóta más lett minden. Nem lett könnyebb – de őszintébb lett. Már nem félek kimondani, ha valami sok vagy fáj. És talán Ilona néni is megtanulta: attól még lehet szeretet az ünnepben, ha nem tökéletes minden.

Vajon hányan vagyunk még így Magyarországon? Hány nő cipeli csendben az ünnepek terhét? És mikor jön el az idő, amikor végre ki merjük mondani: elég volt?