„Nem tudok továbbmenni” – Egy magyar férfi csendes összeomlása és újrakezdése

– Apa, miért nem szólsz semmit? – kérdezte Dóri, a lányom, miközben a reggeli kakaóját kavargatta a konyhaasztalnál. A kanál csörömpölése visszhangzott a csendben, mintha minden gondolatomat felerősítette volna.

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, a kezem a bögrén, és bámultam a gőzölgő italt. Az éjszaka alig aludtam valamit. A gondolatok, mint a molylepkék, köröztek a fejemben: hogyan jutottam ide? Hogyan lettem az az ember, aki már csak túlél, nem él?

A buszon ültem később, a Margit körúton araszoltunk a reggeli dugóban. Az emberek némán bámulták a telefonjukat vagy az ablakon túl hömpölygő szürkeséget. Egy idős néni próbált felkapaszkodni, de senki sem segített neki – csak én álltam fel automatikusan, ahogy mindig is tettem. Aztán visszaültem, és éreztem, hogy valami bennem végleg elromlott.

A válásom óta minden reggel ugyanaz: felkelek, elindulok dolgozni az irodába, ahol már rég nem érdekel senkit, hogy mit érzek. A főnököm, Sándor, csak annyit mondott múlt héten: „Karcsi, mostanában mintha nem lennél itt fejben.” Igaza volt. Nem vagyok ott. Sehol sem vagyok igazán.

A feleségem, Ági három hónapja költözött el. Nem volt nagy veszekedés; inkább csendes beletörődés. „Elfáradtam” – mondta egy este. „Nem tudok melletted élni úgy, hogy mindig csak magadban vagy.” Próbáltam magyarázkodni, de már késő volt. A gyerekek – Dóri és Marci – felváltva vannak nálam és nála. Amikor velem vannak, igyekszem mindent megadni nekik: palacsinta reggelire, közös séta a Feneketlen-tónál, társasjáték esték. De amikor elmennek… akkor csak a csend marad.

A szüleim szerint én rontottam el mindent. Anyám sírva hívott fel: „Karcsi, mi lesz így veletek? Egy családot nem lehet csak úgy eldobni!” Apám csak annyit mondott: „Férfi légy!” De mit jelent férfinak lenni 2024-ben Budapesten? Hogy mindent elviselek szó nélkül? Hogy nem sírok? Hogy nem beszélek arról, mennyire fáj?

A munkahelyen is mindenki csak a saját bajával van elfoglalva. A kollégám, Gábor folyton panaszkodik az anyagiakra: „Te legalább nem fizetsz két lakást!” – mondja nevetve. Nem tudja, hogy minden hónapban azon aggódom, hogy kijövök-e a fizetésemből. A főbérlőm múlt héten emelte a lakbért. A gyerekeknek új cipő kellene. És közben ott van az üres lakás – este csak a hűtő zúgása hallatszik.

Egyik este Marci odajött hozzám:
– Apa, te szeretsz még minket?
– Persze, kisfiam! Miért kérdezed?
– Mert néha olyan vagy, mintha nem lennél itt…

A szívem összeszorult. Mit mondhatnék? Hogy minden nap harcolok magammal? Hogy néha legszívesebben csak eltűnnék? Hogy irigylem azokat az embereket, akiknek még van erejük nevetni?

A testvéremmel sem beszélek már hónapok óta. Réka szerint túl sokat panaszkodom. „Másnak is nehéz” – írta utoljára Messengeren. „Nem vagy egyedül ezzel.” De én mégis egyedül érzem magam.

Egyik reggel különösen nehéz volt felkelni. Az ágy szélén ültem percekig; néztem a telefonom kijelzőjét: három olvasatlan üzenet Ágitól („Ne felejtsd el Dóri tornazsákját!”), egy Gábortól („Ma meeting 9-kor!”), egy anyámtól („Hívj vissza!”). Egyikhez sem volt kedvem.

Az utcán hideg szél fújt; az emberek siettek munkába. A buszmegállóban egy fiatal srác hangosan telefonált:
– Anyu, ne aggódj már! Nem fogok elkésni!

Elmosolyodtam – milyen régen beszéltem így anyámmal? Milyen régen aggódott értem valaki igazán?

A buszon egy idős bácsi mellé ültem le. Ő rám nézett és csak ennyit mondott:
– Fiam, ne hagyd, hogy bedaráljon ez a világ!
– Próbálom… – feleltem halkan.
– Tudod mi segít? Ha néha kimondod hangosan azt is, ami fáj.

Hazafelé menet sokáig gondolkodtam ezen. Otthon leültem a kanapéra és először sírtam el magam igazán felnőttként. Nem szégyelltem – csak hagytam folyni a könnyeket.

Másnap Dóri nálam aludt. Este mesét olvastam neki; ő hozzám bújt:
– Apa, ugye minden rendbe jön?
– Igen… – suttogtam, bár magam sem hittem benne.

A hétvégén családi ebédre mentünk anyámékhoz. Ott volt Réka is a férjével és két gyerekkel. Az asztal körül mindenki próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne; de éreztem a feszültséget anyám tekintetében és Réka félmondatos beszólásaiban:
– Nálunk legalább együtt van a család…

Hazafelé Dóri csendben ült mellettem az autóban.
– Apa… te haragszol mamára?
– Nem haragszom… csak néha nehéz nekik elmagyarázni dolgokat.
– Nekem is nehéz néha…

Megszorítottam a kezét. Akkor döbbentem rá: nem vagyok egyedül ebben az érzésben.

Egyik reggel aztán történt valami furcsa: munkába menet egy kutya állt meg előttem az utcán – nagy barna szemekkel nézett rám és nem mozdult tovább. A gazdája kétségbeesetten húzta:
– Gyere már! Ne csináld ezt velem!
A kutya csak ült és nézett rám.
Valami átsuhant rajtam: mintha én lennék az a kutya – aki egyszerűen nem tud továbbmenni.

Aznap este először hívtam fel Ágit csak úgy:
– Hogy vagy?
Meglepődött.
– Jól… te?
– Nem tudom… de szeretném jobban csinálni ezt az egészet.
Hosszú csend volt.
– Én is szeretném…

Aztán elkezdtem apró dolgokat változtatni: reggelente futni mentem a Gellért-hegyre; esténként főztem valami újat; hétvégén elvittem Dórit és Marcit kirándulni Visegrádra. Nem lett minden könnyebb – de valami mégis változott bennem.

Egy este Dóri odabújt hozzám:
– Apa… mostanában többet mosolyogsz.
Elmosolyodtam.
– Próbálkozom…

Most itt ülök és írom ezt a történetet – hátha valaki más is érzi néha azt, hogy nem tud továbbmenni. Hogy megállt benne az élet. De talán nem baj kimondani ezt hangosan.

Ti is éreztétek már úgy, hogy egyszerűen nem megy tovább? Mit tettetek akkor? Vajon tényleg lehet újrakezdeni ott, ahol minden szétesett?