„Nem tudom elfogadni a férjem lányát” – Egy mozaikcsalád csendes háborúja Budapesten

– Nem bírom tovább, Gábor! – csattantam fel, miközben a konyhapulton egy újabb csésze törött darabjait söpörtem össze. – Nem bírom ezt a lányt! Nem az én gyerekem, és soha nem is lesz az!

Gábor fáradtan nézett rám, mintha már századszor hallaná ugyanezt. – Dóri, kérlek… próbáld megérteni. Ő is szenved. Az anyja elment, én dolgozom reggeltől estig…

– És én? Én nem szenvedek? – szinte kiabáltam. – Hónapok óta csak azt hallgatom, hogy legyek türelmesebb, hogy fogadjam el. De Eszter minden nap csak még jobban próbára tesz! Nem vagyok a szolgája!

A panelházban, ahol lakunk, minden fal vékony. Biztos vagyok benne, hogy a szomszédok már kívülről fújják a veszekedéseinket. De nem érdekel. Mióta Eszter hozzánk költözött, mintha valaki elvette volna az életemet. A saját otthonomban érzem magam idegennek.

Eszter 13 éves. Az anyja két éve elment Németországba egy másik férfival, és azóta csak karácsonykor küld egy képeslapot. Gábor mindent megtesz érte, de ő csak duzzog, csapkodja az ajtókat, és úgy néz rám, mintha én lennék minden baja forrása.

A terhességem első hónapjaiban még próbáltam közeledni hozzá. Meghívtam sütizni, elvittem moziba, de csak a telefonját nyomkodta. Ha szóltam neki, hogy pakolja el a ruháit vagy segítsen a vacsoránál, csak annyit mondott:

– Nem vagy az anyám.

Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. És minél többször hallottam, annál inkább falat húztam magam köré.

A legrosszabbak a hétvégék. Gábor ilyenkor is dolgozik – túlórát vállal, hogy legyen pénz a babára –, én pedig egész nap Eszterrel vagyok összezárva. Ő reggeltől estig a szobájában ül, csak enni jön ki, és minden utánam hagyott morzsát nekem kell feltakarítanom.

Egyik szombaton már nem bírtam tovább.

– Eszter! – szóltam rá erélyesebben. – Legalább a saját tányérodat mosd el! Nem vagyok cseléd!

Fel sem nézett a telefonjából.

– Majd apa elmosogatja.

– Apa dolgozik! – remegtem az idegtől. – És én is dolgoztam egész héten! Nem csak neked van nehéz dolgod!

Erre végre rám nézett. A szemében ott volt minden dac és harag.

– Nekem legalább nincs anyám! Neked meg lesz saját gyereked! Miért nem hagysz békén?

Ez volt az a pillanat, amikor először sírtam Eszter előtt. Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, könnyekkel az arcomon, miközben ő visszavonult a szobájába.

Aznap este Gábor későn jött haza. Elmondtam neki mindent – azt is, hogy nem érzem magam Eszter anyjának, és azt is, hogy félek attól, mi lesz, ha megszületik a kisbabánk.

– Dóri… – sóhajtott Gábor. – Próbálj meg vele beszélni. Vagy… talán egy időre elmehetne anyámhoz vidékre. Ott nyugodtabb lenne mindenki.

– Te tényleg ezt akarod? – kérdeztem döbbenten. – Hogy elküldjük?

– Nem elküldeni… csak… pihenni egy kicsit. Anyám örülne neki.

De Eszter hallani sem akart róla.

– Nem megyek sehova! – jelentette ki másnap reggelinél. – Ha nem kellek nektek, majd elmegyek magamtól!

Aztán becsapta maga mögött az ajtót és egész nap nem láttuk.

A következő hetekben minden csak rosszabb lett. A hormonjaim miatt egyre ingerlékenyebb voltam, Eszter pedig egyre ellenségesebb. Gábor próbált közvetíteni köztünk, de legtöbbször csak annyit ért el vele, hogy mindketten rá haragudtunk.

Egy este váratlanul becsöngetett hozzánk Gábor anyja, Marika néni.

– Na mi újság itt? – kérdezte vidáman, de rögtön látta rajtam a feszültséget.

– Semmi jó – morogtam.

Leült Eszter mellé a kanapéra és halkan beszélgetni kezdtek. Hallottam néhány foszlányt:

– Tudod kislányom… Dóri is fél…
– Engem utál…
– Nem utál… csak nehéz neki is…

Másnap Marika néni félrehívott.

– Dóri, te is ember vagy. Ne várd magadtól a lehetetlent! De Eszternek te vagy az egyetlen női példa most az életében. Ha te is eltaszítod… ki marad neki?

Nem tudtam mit mondani erre. Csak bólintottam.

Aznap este sokáig ültem a babaszoba üres falai között és azon gondolkodtam: tényleg ilyen mostohává váltam? Olyanná, akitől félni kell?

A következő napokban próbáltam máshogy közelíteni Eszterhez. Nem szóltam rá minden apróságért. Meghallgattam, amikor panaszkodott az iskolára vagy arról beszélt, mennyire hiányzik neki az anyja. Néha együtt sírtunk.

Egy este odajött hozzám vacsora után.

– Dóri… ha megszületik a baba… akkor engem már nem fogtok szeretni?

Meglepődtem a kérdésen.

– Dehogyisnem! – mondtam halkan. – Csak nekem is új lesz minden…

Eszter bólintott és csendben elmosogatott maga után.

Nem lettünk egyik napról a másikra igazi család. Még mindig vannak viták és sértődések. De valami megváltozott bennem: már nem akarom elküldeni őt Marika nénihez minden áron. Inkább próbálok vele együtt élni – hibákkal, könnyekkel és reménnyel.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: lehet-e valaha igazán szeretni egy olyan gyereket, aki nem tőlem született? Vagy elég „csak” elfogadni egymást? Vajon ti mit gondoltok erről?