Nincs mit megbánni – Egy anya és lánya harca a szabadságért

„Nem engedlek el, Zsófi! Nem érted? Nem fogsz csak úgy elmenni egy fiúval a Balatonra!” – anyám hangja remegett az idegtől, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. A tányérban a rántott hús már kihűlt, de egyikünk sem törődött vele. A szívem a torkomban dobogott, és úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a szobából.

„Anya, 21 éves vagyok! Nem vagyok már gyerek!” – kiáltottam vissza, de a hangom elcsuklott. A testvérem, Marci, az ajtófélfának támaszkodva figyelt minket, arcán az a tipikus kamaszos unottság. Apa megint későn jött haza, és csak egy pillantást vetett ránk, mielőtt szó nélkül eltűnt a nappaliban.

„Nem érdekel! Amíg ebben a házban élsz, az én szabályaim szerint élsz!” – folytatta anya, és láttam rajta, hogy most tényleg nem fog engedni. De én sem. Most először éreztem azt, hogy ha most meghátrálok, soha többé nem lesz bátorságom kiállni magamért.

A vita már napok óta tartott. Minden azzal kezdődött, hogy Bence – a barátom – meghívott egy hétre Siófokra. Azt mondta, van egy kis faházuk a parton, és végre együtt lehetnénk úgy igazán, távol mindentől. Én pedig annyira vágytam már egy kis szabadságra, hogy szinte belebetegedtem a gondolatba is.

De anyám nem így látta. Szerinte „egy rendes lány” nem megy el egy fiúval nyaralni házasság előtt. Szerinte „mit szólnak majd a szomszédok”, meg „mit mond majd a nagymama”. És persze ott volt még az örökös félelem: „Mi van, ha valami bajod esik?”

Aznap este Bencével találkoztam a játszótéren. A nap már lement, csak a narancssárga utcai lámpák világítottak.

– Mi lesz? – kérdezte halkan.
– Anyám megőrül. Szerinte szégyent hozok rá. Azt mondja, ha elmegyek veled, ne is menjek haza többet.
Bence sóhajtott.
– És te mit akarsz?
– Veled akarok menni. De félek… Félek attól, hogy elveszítem őt. Hogy soha többé nem lesz olyan köztünk, mint régen.
Bence átölelt. – Nézd, Zsófi… ez a te életed. Ha mindig másoknak akarsz megfelelni, sosem leszel boldog.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre szeretném élni az életemet?

Otthon csend volt. Anya a konyhában ült egyedül, kezében egy régi fényképet szorongatott – rajta ő fiatalon, apával a Balatonnál.

– Anya…
Felnézett rám könnyes szemmel.
– Tudod… én is voltam fiatal – mondta halkan. – De nekem sosem volt bátorságom kiállni magamért. Mindig azt tettem, amit mások elvártak tőlem. És nézd meg…
Elhallgatott. A csend mindent betöltött.
– Félek érted – suttogta végül. – Félek, hogy csalódás ér. Hogy megbánod majd…
– Anya… lehet, hogy csalódni fogok. De ha nem próbálom meg… akkor biztosan megbánom.

Másnap reggel újra összevesztünk. Apa próbált közvetíteni:
– Juli, engedd el! Nem tarthatod örökké pórázon!
– Te könnyen beszélsz! Neked mindig minden mindegy!
– Nem mindegy! Csak tudom, milyen érzés bezárva élni!
A vita egyre hevesebb lett. Marci becsapta maga mögött az ajtót: – Elegem van ebből! Mindig csak Zsófi körül forog minden!

Végül anya sírva fakadt:
– Menj hát! Menj! De ne várd el tőlem, hogy örüljek neki!

A bőröndömet pakolva remegtek az ujjaim. Minden ruhadarabot úgy tettem be, mintha ezzel is anyám ellen lázadnék. Aztán ott állt az ajtóban.
– Vigyázz magadra…
– Ígérem.
Átöleltük egymást. Éreztem, ahogy a könnyei átnedvesítik a vállamat.

A vonaton Bence mellett ülve néztem ki az ablakon. A táj suhant mellettünk: napraforgómezők, kis falvak templomtornyai… A szabadság íze egyszerre volt édes és keserű.

A Balaton partján minden más volt. A víz illata, a napfény a bőrömön… Bence nevetése felszabadított. De esténként mégis hiányzott anyám hangja. Hiányzott az otthon biztonsága.

Egyik este Bence anyukája is meglátogatott minket. Együtt vacsoráztunk a teraszon.
– Zsófi, jól érzed magad? – kérdezte kedvesen.
– Igen… csak kicsit honvágyam van.
– Ez természetes – mosolygott rá biztatóan. – Az első lépés mindig nehéz.

A hét gyorsan eltelt. Hazafelé tartva már tudtam: valami végleg megváltozott bennem. Otthon anya némán fogadott. Napokig kerültük egymást.

Aztán egy este leült mellém az ágyra.
– Haragszol rám? – kérdezte halkan.
– Nem… csak szeretném, ha hinnél bennem.
– Próbálok… csak nehéz elengedni azt, akit annyira szeretsz.

Azóta eltelt három év. Már nem lakom otthon; Budapesten dolgozom egy könyvesboltban. Anyával lassan újra megtaláltuk egymást – de már másképp. Felnőttként beszélgetünk; néha még nevetünk is azon a régi nyáron.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg nincs mit megbánnom? Vagy minden döntésünkkel valamit elveszítünk? Ti mit gondoltok: hol húzódik a határ szabadság és család között?