Ötvenhat évesen mindent eldobtam egy új szerelemért – és mindent elveszítettem

– Te tényleg el akarsz menni? – kérdezte Éva, a feleségem, miközben a konyhaasztalnál ült, és a keze remegett a bögre körül. Az arca sápadt volt, a szemei vörösek a sírástól. A lakásban csend volt, csak a hűtőszekrény zúgása hallatszott, meg a szívem dobogása, ami majd’ kiszakadt a mellkasomból.

Nem tudtam ránézni. Csak bámultam az ablakon át a szürke novemberi esőt, és próbáltam összeszedni a bátorságomat. Ötvenhat éves vagyok. Egy egész életet leéltem Évával: két felnőtt gyerekünk van, egy panelban lakunk Zuglóban, minden nap ugyanazok a körök, ugyanazok az ízek, ugyanazok a szavak. És most mégis…

– Sajnálom – mondtam végül halkan. – Nem tudom máshogy csinálni. Nem akarok hazudni neked.

Éva nem szólt semmit. Csak nézett rám, aztán lassan felállt, és kiment a szobából. Hallottam, ahogy becsapja maga mögött az ajtót.

Azt hittem, hogy ez lesz életem legnehezebb pillanata. De tévedtem.

A munkahelyemen minden megváltozott, amikor bejött hozzánk az új kolléganő, Fruzsina. Harmincöt éves lehetett, hosszú barna haja volt és olyan mosolya, amitől úgy éreztem magam, mintha újra húsz lennék. Az első közös kávézás után már tudtam: bajban vagyok.

Aztán jöttek az ebédek, a titkos üzenetek, az érintések. Fruzsina nevetett a vicceimen, érdeklődött az életem iránt, és amikor azt mondta: „Te még annyi mindent megélhetnél”, elhittem neki. Elhittem, hogy még lehet újrakezdeni.

– Szeretsz engem? – kérdezte egy este Fruzsina a Margit hídon sétálva.
– Igen – feleltem gondolkodás nélkül.
– Akkor miért nem lépsz végre?

Ez volt az a pillanat, amikor eldőlt minden. Hazamentem, összepakoltam egy bőröndbe néhány ruhát, és elmentem otthonról. A gyerekeim – Gergő és Zsófi – nem értették. Gergő rám se nézett hetekig. Zsófi csak annyit mondott: „Apa, te nem vagy normális.”

Az új élet eleinte izgalmas volt. Fruzsinával albérletbe költöztünk Újlipótvárosban. Minden este borozgattunk, terveztünk: utazásokat, közös jövőt. Úgy éreztem magam, mint egy szerelmes kamasz.

De hamar jöttek az első repedések.

Fruzsina egyre többet dolgozott, később járt haza. Egyre többször mondta: „Nem akarok most beszélgetni.” Vagy: „Neked könnyű volt mindent hátrahagyni, de én nem akarok egész életemben valakinek az árnyéka lenni.”

Én pedig ott ültem esténként a kanapén, és néztem a telefonomat – hátha ír valaki a régi családból. De csak csend volt.

Aztán Fruzsina bejelentette: gyereket szeretne.
– Nem vagy már fiatal – mondta –, ha most nem lépünk, késő lesz.

Elkezdtünk orvoshoz járni. Lombikprogram, vizsgálatok, gyógyszerek – minden pénzem ráment. A régi lakásból kijelentkeztem véglegesen; Éva mindent megtarthatott: a lakást, a kocsit, még a balatoni nyaralót is. Úgy gondoltam: majd én újrakezdem nulláról.

Fruzsina végül teherbe esett ikrekkel. A terhesség alatt egyre zárkózottabb lett. Nem akart beszélgetni velem semmiről.

A gyerekek megszülettek: két kisfiú, Máté és Marci. Az első hetekben Fruzsina mintha eltűnt volna. Alig foglalkozott velük; mindent rám hagyott. Egyik este azt mondta:
– Nem tudom ezt csinálni. Nem erre vágytam.
– Mire vágytál? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Szabadságra! Nem akarok egész nap pelenkázni! Nem akarok veled élni! – kiabálta.

Másnap reggel már nem volt otthon. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Ne haragudj.”

Ott maradtam két síró csecsemővel egy idegen lakásban. Próbáltam felhívni Fruzsinát – nem vette fel. Írtam neki üzeneteket – nem válaszolt.

Hetekig csak vegetáltam: pelenkáztam, etettem őket, próbáltam túlélni az éjszakákat. A munkahelyemről eljöttek meglátogatni – de csak sajnálkozva néztek rám.

Egy este Gergő jelent meg az ajtóban.
– Mi van veled? – kérdezte ridegen.
– Próbálok boldogulni…
– Ezt akartad? Ezért hagytál ott minket?
– Nem tudom… – suttogtam.
Gergő csak megrázta a fejét és elment.

Éva egyszer sem keresett. Zsófi egyszer írt egy e-mailt: „Remélem, legalább most már boldog vagy.”

De nem voltam az.

A lakásban minden este csend volt – csak a gyerekek sírása törte meg néha. Néha azon gondolkodtam: mi lett volna, ha maradok? Ha kibírom azt az unalmat? Ha nem hiszem el Fruzsinának azt az ígéretet az új életről?

Egy nap Fruzsina visszajött pár órára – összepakolta a ruháit.
– Sajnálom – mondta –, de én ezt nem bírom tovább.
– És ők? – mutattam a gyerekekre.
– Majd megoldod…

Elment végleg.

Most itt ülök egyedül két kisgyerekkel egy albérletben. A múltamból semmi sem maradt – se család, se barátok, se pénz. Csak két ártatlan gyerek néz rám minden reggel nagy szemekkel.

Néha azon gondolkodom: lehet-e innen újrakezdeni? Meg lehet-e bocsátani magamnak? Vagy örökre cipelni fogom ezt a terhet?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát? Vagy vannak döntések, amik után már nincs visszaút?