Úgy tettünk, mintha nem lennénk otthon – amikor a nagyszülőség már teher, nem öröm
– Ne mozdulj, Irén! – suttogtam a sötétben, miközben a nappali ablakán keresztül figyeltem, ahogy a lányunk, Zsuzsa, dühösen kopogtatja az ajtót. Az unokáim, Marci és Lili, a lépcsőházban viháncoltak, hangosan követelve a bejutást. A szívem hevesen vert, mintha bűncselekményt követnék el. Irén keze remegett az enyémben.
– Sanyi, ez őrület – suttogta. – Mi lett belőlünk?
Nem tudtam válaszolni. Csak azt tudtam, hogy ma nem bírom tovább. Hónapok óta minden hétvégén nálunk landoltak a gyerekek. Zsuzsa mindig csak egy órára ugrott el – aztán estig se híre, se hamva. Mi pedig főztünk, játszottunk, takarítottunk utánuk, miközben a hátam egyre jobban fájt, Irén pedig egyre sápadtabb lett.
Az ajtó előtt Zsuzsa hangja egyre türelmetlenebb lett:
– Anya! Apa! Tudom, hogy otthon vagytok! Ne csináljátok már!
Irén szeme könnybe lábadt. – Sanyi, én ezt nem bírom tovább. Szeretem őket, de…
Én is szerettem őket. De már nem voltam fiatal. A testem minden porcikája tiltakozott a végtelen játszóterezés és főzőcskézés ellen. Aztán ott volt az a csendes délután, amikor Irén elaludt a fotelben, én pedig csak ültem mellette és néztem: mikor lett ilyen öreg? Mikor lettünk mi azok az emberek, akik már csak mások kedvéért élnek?
Aztán egyszer csak kimondtam:
– Nem nyitjuk ki az ajtót.
Irén rám nézett, mintha idegent látna bennem. De aztán bólintott.
Most ott ültünk a sötétben, mint két bűnöző. Zsuzsa végül feladta, és elviharzott a gyerekekkel. A csend visszatért a lakásba. De nem volt megkönnyebbülés – csak bűntudat.
Este Irén odabújt hozzám az ágyban.
– Sanyi… szerinted rossz emberek vagyunk?
Sokáig hallgattam. A plafont bámultam, ahol a régi csillár árnyéka táncolt.
– Nem tudom – mondtam végül. – Csak fáradt vagyok.
Másnap reggel Zsuzsa telefonált. Nem vettem fel. Aztán jött egy üzenet: „Nem hiszem el, hogy ezt tettétek velünk.”
Irén egész nap sírdogált. Próbáltam vigasztalni, de magam is összetörtem belül. Vajon tényleg önzők vagyunk? Vagy csak emberek?
A következő hétvégén újra próbálkozott Zsuzsa. Ezúttal felvettem a telefont.
– Apa, beszélnünk kell – mondta ridegen.
Leültünk hármasban az asztalhoz. Zsuzsa arca kemény volt.
– Nem értem, mi bajotok van. Más nagyszülők örülnek az unokáknak! Ti meg…
Irén ekkor kitört:
– Zsuzsa! Mi is örülünk nekik! De elfáradtunk. Nem bírjuk már úgy, mint régen.
Zsuzsa arca megrándult.
– Nekem is nehéz! Egyedül vagyok két gyerekkel! Ti vagytok az egyetlen segítségem!
Éreztem, ahogy összeszorul a torkom.
– Tudjuk… De mi is emberek vagyunk. Néha nekünk is kell egy kis pihenés.
Zsuzsa felpattant.
– Akkor mondjátok meg: mostantól ne hozzam őket?
Irén sírva fakadt. Én csak ültem némán.
Végül Zsuzsa elment. Napokig nem hallottunk róla. A lakás üres volt és hideg. Hiányoztak a gyerekek nevetései – de ugyanakkor megkönnyebbülést is éreztem.
Aztán egy este Marci hívott fel videón.
– Papa, mikor jöhetünk megint?
Néztem a kis arcát a képernyőn. A szívem összeszorult.
– Hamarosan, kisfiam… csak most egy kicsit pihenünk mamával.
Marci bólintott, de láttam rajta a csalódottságot.
Irén odajött mellém.
– Sanyi… talán tényleg rosszak vagyunk?
Megfogtam a kezét.
– Nem tudom… De ha mindig csak adunk magunkból, mi marad nekünk?
Azóta sem oldódott meg minden. Zsuzsa még mindig haragszik ránk. Néha eljönnek a gyerekekkel, de már nem olyan gyakran – és mindig ott van közöttünk valami kimondatlan feszültség.
Minden este elgondolkodom: vajon hol rontottuk el? Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben önmagunkat is megőrizzük? Vagy ez már önzésnek számít? Vajon hány magyar nagyszülő érzi ugyanezt csendben? Várom a válaszokat…