Újévi hóban – amikor a család kizár, de az élet visszahív

– Menj el innen, Gergő! Nem akarom, hogy még egy percig is ebben a házban maradj! – ordította apám, miközben anyám a fal mellett állt, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha idegen lennék. Az óra éjfélt ütött, a petárdák hangja beszűrődött a panelház ablakán. A szomszédok nevetése, a koccintások hangja mind-mind azt jelezte: új év kezdődik. Nekem viszont akkor ért véget minden.

A kabátom vékony volt, a cipőm talpa már rég elvált. Egyetlen hátizsákkal álltam a lépcsőházban, ahogy apám becsapta mögöttem az ajtót. Anyám csak egy pillanatra nézett rám – abban a pillantásban benne volt minden: félelem, szégyen és valami kimondatlan harag. Nem szólt. Nem ölelt meg. Csak hagyta, hogy kimenjek a jeges éjszakába.

A hó csikorgott a talpam alatt, miközben elindultam – de hová? A barátaim mind vidéken voltak, vagy már rég nem beszéltünk. A zsebemben egy kétszázas lapult, amit még karácsony előtt kaptam anyámtól – „vegyél magadnak valamit” mondta akkor. Most azt gondoltam: bárcsak inkább egy ölelést adott volna.

Az első éjszakát egy buszmegállóban töltöttem. Hajnalban egy idős néni jött oda hozzám, és annyit mondott: – Fiam, menj haza, megfázol! – De én csak lehajtott fejjel ültem tovább. Nem volt már hová menni.

Az utcán töltött napok összefolytak. Volt, hogy a Nyugati pályaudvaron aludtam, máskor egy elhagyott garázsban. Az emberek elfordították a fejüket, ha megláttak. Egyik reggel egy hajléktalan férfi – Laci bácsi – odalépett hozzám: – Te új vagy itt? – kérdezte.
– Igen – feleltem halkan.
– Akkor tudd meg: itt csak magadra számíthatsz. De ha kell valami, szólj! – és adott egy fél kiflit.

Azt hittem, soha nem lesz vége ennek az éjszakának. De valahogy mindig jött egy új nap. Egy reggel aztán annyira fáztam, hogy már mozdulni sem tudtam. Egy mentős talált rám – Zsuzsa nővér –, aki azt mondta: – Ne add fel! Mindenkinek jár egy új esély.

A kórházban töltött hetek alatt Zsuzsa minden nap bejött hozzám. Hozott könyveket, beszélgetett velem. Megkérdezte egyszer:
– Miért nem mész vissza a családodhoz?
– Mert ők már nem az én családom – válaszoltam.
– Akkor teremts magadnak újat! – mosolygott rám.

Amikor kiengedtek, Zsuzsa segített bejutni egy átmeneti szállóra. Ott találkoztam olyanokkal is, akiknek még nálam is kevesebb jutott az élettől. Volt köztük egy fiatal lány, Réka, akit az anyja vert el otthonról; egy idős férfi, Sándor bácsi, akit a felesége halála után a gyerekei tettek ki; és ott voltam én is: huszonhárom évesen, család nélkül.

Az egyik este Réka odajött hozzám:
– Te Gergő… szerinted van értelme még bárminek?
– Nem tudom – mondtam őszintén –, de ha már itt vagyunk egymásnak, talán igen.

A szállón dolgozott egy szociális munkás is, Márti néni. Ő volt az első felnőtt az életemben, aki tényleg meghallgatott. Egyik nap leült mellém:
– Gergő, te okos fiú vagy. Miért nem próbálsz meg tanulni? Van ösztöndíj hajléktalan fiataloknak.
Először kinevettem. Aztán gondolkodni kezdtem.

Beiratkoztam esti gimnáziumba. Nappal takarítottam irodákat, éjjel tanultam. Márti néni minden hónapban hozott nekem tankönyveket és csokit is – „az agynak kell az energia” mondta mindig mosolyogva.

Az első vizsgán majdnem megbuktam matekból. De Réka segített nekem esténként gyakorolni. Sándor bácsi pedig minden reggel kávét főzött nekünk: „Egy korty koffein csodákra képes!” – mondta nevetve.

Két év múlva leérettségiztem. Aznap este Réka tortát sütött (igazából csak piskóta volt lekvárral), és mindannyian ünnepeltünk a szálló közös konyhájában.

Aztán jött az igazi próbatétel: felvettek az ELTE jogi karára. Nem hittem el! Márti néni sírt örömében:
– Látod? Megmondtam!

Az egyetem alatt is dolgoznom kellett: takarítottam, pizzát szállítottam ki, néha még költöztettem is. De minden vizsgánál eszembe jutott: ha ezt kibírtam, akkor bármit kibírok.

Diploma után ügyvédjelölt lettem egy belvárosi irodában. Az első ügyfelem egy idős néni volt, akit a fia akart kilakoltatni. Amikor megnyertük a pert, sírva ölelt át:
– Maga mentette meg az otthonomat!
Akkor értettem meg igazán: azért kellett mindezt átélnem, hogy másokon segíthessek.

Egy téli napon – pont újév előtt – csöngettek az irodában. Kinyitottam az ajtót: ott állt apám és anyám. Megöregedtek; apám görnyedt volt, anyám haja teljesen ősz.
– Gergő… fiam… bocsáss meg! – suttogta anyám könnyek között.
Apám csak lehajtotta a fejét.

Éreztem magamban a régi dühöt… de már nem fájt úgy. Csak üresség maradt.
– Mit akartok tőlem? – kérdeztem halkan.
– Segíts rajtunk… elvesztettük a lakást… nincs hová mennünk…

Hosszú csend lett köztünk. Aztán azt mondtam:
– Évekig vártam tőletek egy ölelést vagy egy bocsánatkérést… Most már késő. Nem tudok nektek segíteni úgy, ahogy ti sem segítettetek nekem akkor.
Kinyitottam előttük az ajtót – de nem befelé, hanem kifelé.
– Menjetek…

Aznap este sokáig ültem az íróasztalomnál. Réka üzent Messengeren: „Gergő! Egy újabb gyerek került be hozzánk a szállóra… tudsz segíteni neki?” Azonnal igent mondtam.

Mert tudom: van olyan seb, ami sosem gyógyul be teljesen – de attól még lehet új életet építeni.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet igazán megbocsátani annak, aki egyszer végleg kizárt az életéből?