Válás? Én apával maradok! – Egy anya elvesztése és újratalálása

– Dorka, kérlek, legalább hallgass végig! – remegő hangon próbáltam elérni a lányomat, aki épp becsapta maga mögött a szobája ajtaját. A fal túloldaláról csak annyit hallottam: – Nem érdekel, anya! Én apával maradok!

Ez a mondat úgy vágott belém, mint a kés. Azt hittem, mindent kibírok. Azt hittem, hogy a férjem, Gábor hűtlensége, a hónapok óta tartó közöny, a családi vacsorák kínos csendje után már nem érhet meglepetés. De Dorka szavai… azok mindent felülírtak.

A nappaliban Gábor állt, karba tett kézzel, szinte diadalittasan. – Látod? Nem csak én gondolom így. Te vagy az, aki mindent túldramatizál.

– Komolyan mondod? – kérdeztem halkan. – Te tényleg azt hiszed, hogy ez csak az én hibám?

– Nem érdekelnek már a hisztijeid, Zsuzsa. Ha menni akarsz, menj! De Dorka velem marad. Itt van az iskola, a barátai. Te meg úgyis csak dolgozol egész nap.

A szavak összekeveredtek bennem: harag, fájdalom, tehetetlenség. Hogy jutottunk idáig? Tizenhat év házasság után egy idegen áll velem szemben. Egy férfi, akit valaha szerettem, most pedig csak azt érzem: menekülnöm kell.

Aznap este nem aludtam. Hallgattam Dorka halk sírását a szobájából. Tudtam, hogy ő is szenved. De miért engem büntet? Miért nem látja, hogy mindent érte tettem?

Másnap reggel Gábor már nem volt otthon. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Ne várj vacsorára.” Dorka némán ült a konyhában, bámulta a kakaóját.

– Dorka… – kezdtem óvatosan.

– Anya, ne kezdjük megint! – vágott közbe. – Nem akarom ezt hallgatni. Apa azt mondta, te úgyis el akarsz menni.

– Én nem akarok elmenni! Csak… csak már nem bírom tovább ezt a feszültséget.

– Akkor miért veszekedtek mindig? Miért sírsz minden este?

Nem tudtam válaszolni. Hogy magyarázzam el egy tizennégy éves lánynak, hogy az apja már rég máshol keresi a boldogságot? Hogy magyarázzam el neki, hogy nem csak az anyagiak számítanak? Hogy egy nőnek is joga van boldog lenni?

A következő hetekben minden nap egyre nehezebb lett. Gábor egyre többet maradt távol. Néha napokig nem jött haza éjszakára. Dorka pedig egyre zárkózottabb lett. Az iskolából panaszkodtak: romlottak a jegyei, sokat hiányzik. Próbáltam beszélni vele, de mindig csak azt hajtogatta: „Én apával maradok!”

Egy este váratlanul csöngettek. Anyám állt az ajtóban.

– Zsuzsa, mi folyik itt? Dorka felhívott, hogy el akarsz költözni!

– Nem akarok… csak… – elcsuklott a hangom.

Anyám leültetett a kanapéra. – Nézd kislányom, én is végigcsináltam ezt apáddal. Tudom, milyen érzés. De ne hagyd magad! Ne engedd át nekik az otthonodat!

– De hát Dorka engem hibáztat mindenért! – zokogtam.

– Mert ő is fél. És Gábor manipulálja. De egyszer rájön majd az igazságra.

Aznap éjjel eldöntöttem: nem adom fel. Ha kell, bíróságra megyek Dorkáért.

A válóper maga volt a pokol. Gábor ügyvédet fogadott – egy régi ismerősét, aki minden piszkos trükköt ismert. A tárgyalásokon úgy állítottak be, mintha én lennék az önző karrierista nő, aki elhanyagolja a családját.

Dorka tanúskodott ellenem.

– Anyu mindig dolgozik – mondta sírva a bíró előtt. – Apa főz nekem vacsorát, együtt tanulunk… Én vele akarok maradni.

A szívem majd megszakadt. Tudtam, hogy Gábor hazudik – ő soha életében nem főzött vacsorát! De ki hitt volna nekem? Egyedül voltam.

A bíróság ideiglenesen Gábornál helyezte el Dorkát. Nekem kéthetente hétvégén láthatás jutott.

Az első hétvégén Dorka nem jött el hozzám.

– Nincs kedvem – mondta telefonon. – Anya, hagyj békén!

Hetekig csak sírtam esténként az üres albérletben. Anyám próbált vigasztalni:

– Adj neki időt! Egyszer rájön majd…

De én már nem hittem semmiben.

A munkahelyemen is mindenki tudta: „Zsuzsa most válik.” A kolléganőim suttogtak mögöttem a konyhában: „Biztos túl sokat dolgozott…”, „A férje biztos talált valaki mást…”

Egy nap azonban váratlanul csöngettek. Az ajtóban Dorka állt.

– Anya… – suttogta könnyes szemmel. – Eljöhetek hozzád?

Átöleltem őt, és akkor éreztem először hónapok óta: talán még nincs minden veszve.

Dorka lassan kezdett megnyílni. Elmesélte, hogy Gábor új barátnője beköltözött hozzájuk. Hogy folyton veszekednek miatta. Hogy Dorka magányosnak érzi magát otthon.

– Anya… haragszol rám? Amiért azt mondtam… hogy veled nem akarok élni?

– Nem haragszom – suttogtam –, csak nagyon hiányoztál.

Azóta eltelt három év. Dorka most már velem él – véglegesen én kaptam meg a felügyeletet. Gábor új családot alapított; ritkán látogatja Dorkát.

Sokszor gondolkodom azon: hol rontottam el? Lehetett volna másképp? Meg lehet bocsátani annak, aki hátba szúr? És vajon mi lesz azokkal az anyákkal és apákkal Magyarországon, akik ugyanígy elveszítik a gyermeküket egy válás során?

Talán sosem lesz rá válaszom.

De most már tudom: néha a legnehezebb harc nem az igazságért folyik – hanem azért, hogy újra merjünk szeretni és bízni abban, akit egyszer elveszítettünk.

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak a gyereknek vagy szülőnek, aki hátat fordít nekünk egy válás során?”