Várni fogsz rám? – Egy magyar nő élete a családi hűség és önfeláldozás árnyékában

– Várni fogsz rám, Zsófi? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a régi zománcos lábas, és a szemében valami furcsa, könyörgő fény csillogott.

Akkor tizenhét voltam, és azt hittem, hogy a világ csak rám vár. Hogy minden ajtó nyitva áll, csak ki kell lépnem rajta. De anyám hangja, az a reszkető, fáradt hang, mintha láncot tett volna a bokámra.

– Persze, anya – feleltem gyorsan, de már akkor tudtam, hogy hazudok. Mert én menni akartam. El innen, ebből a kis alföldi faluból, ahol minden nap ugyanaz: reggel tej a boltban, délben leves az asztalon, este csend és sötétség.

Apám már rég nem volt velünk. Egyik este nem jött haza a kocsmából. Azt mondják, a Tiszában találták meg. Anyám sosem beszélt róla többet. Csak dolgozott, hajnalban ment a pékségbe, este fáradtan dőlt le az ágyra. Néha sírt is, de csak akkor, ha azt hitte, nem látom.

A bátyám, Gergő már Pesten élt. Néha hazajött egy hétvégére, hozott nekem egy új farmert vagy egy doboz Milka csokit. Anyám mindig főzött rá valami különlegeset – töltött káposztát vagy palacsintát –, de Gergő csak a telefonját nyomkodta az asztalnál.

Egyik este összevesztek. Anyám azt mondta:

– Miért nem hívsz fel soha? Miért nem kérdezed meg, hogy vagyok?

Gergő vállat vont:

– Mert mindig ugyanaz van itthon. Semmi sem változik.

Anyám sírva fakadt. Én csak ültem ott, és azt kívántam, bárcsak ne lennék ott.

Aztán eljött az érettségi. Felvettek Szegedre magyar szakra. Anyám arca egyszerre volt büszke és rémült.

– Mi lesz velem nélküled? – kérdezte halkan.

– Majd hazajövök hétvégente – ígértem.

De nem jöttem. Az első hónapban még igen. Aztán egyre ritkábban. Szeged színes volt és zajos, tele új barátokkal és lehetőségekkel. Ott ismertem meg Andrist is.

Andris más volt, mint a falusi fiúk. Sokat olvasott, verseket írt nekem. Együtt sétáltunk a Tisza-parton, terveztük a közös jövőt.

Egyik este felhívott anyám:

– Zsófi, beteg lettem. Nem tudom ellátni magam.

A szívem összeszorult. Andris ott ült mellettem a kollégiumi ágyon.

– Menj haza pár napra – mondta halkan.

Hazamentem. Anyám sápadt volt és vékonyabb, mint valaha. A ház hideg volt és üres. Napokig ápoltam őt. Amikor jobban lett, visszamentem Szegedre.

De valami megváltozott bennem. Minden hétvégén hívott:

– Várni fogsz rám? – kérdezte újra és újra.

Évek teltek el így: két világ között lebegtem. Szegeden tanultam és szerettem Andrist; otthon meg anyám árnyéka voltam.

Andris egyre türelmetlenebb lett:

– Meddig fogod még ezt csinálni? Mikor lesz végre saját életed?

Nem tudtam válaszolni.

A diplomaosztómra anyám nem jött el – túl gyenge volt már hozzá. Gergő sem jött el; dolgozott éppen valami fontos projekten.

Aznap este Andris letérdelt elém:

– Gyere velem Pestre! Kezdjük új életet!

A szívem majd kiugrott a helyéről. De csak annyit mondtam:

– Nem hagyhatom itt anyámat.

Andris arcán csalódás suhant át.

– Mindig csak vársz valakire… De ki vár rád?

Nem válaszoltam. Csak sírtam egész éjjel.

Andris végül elment. Egy év múlva hallottam róla: megnősült, gyereke született.

Anyám állapota romlott. Egyre többet kellett otthon lennem. Gergő ritkán hívott; ha mégis, csak panaszkodott a főnökére vagy a lakáshitelre.

Egyik este anyám rám nézett:

– Zsófi… ne áldozd fel magad értem! Menj! Élj!

De már késő volt. Nem tudtam menni. Már nem volt hová.

Anyám halála után teljesen egyedül maradtam abban a házban. A falak visszhangozták a régi veszekedéseket és nevetéseket.

Gergő csak a temetésre jött haza. Aztán gyorsan visszament Pestre.

Évekig próbáltam új életet kezdeni: dolgoztam az iskolában tanárként, próbáltam barátokat szerezni a faluban – de mindenki csak anyám lányaként ismert.

Néha felhívott Gergő:

– Miért nem adod el a házat? Gyere Pestre! Találnál munkát!

De én nem tudtam elengedni azt a házat – mintha ott maradt volna minden reményem és minden veszteségem is.

Egy nap levelet kaptam Andristól. Meghalt az édesanyja; eszébe jutottam róla én is.

„Sajnálom mindent” – írta röviden.

Sokáig néztem azt a levelet. Vajon mi lett volna, ha akkor elmegyek vele? Ha nem várok mindig valakire?

Most ötven vagyok. A hajam őszül, az arcomon mély ráncok ülnek. Néha úgy érzem, egész életemben csak vártam: apára, hogy hazajöjjön; anyára, hogy meggyógyuljon; Gergőre, hogy visszatérjen; Andrisra, hogy szeressen; magamra, hogy végre merjek élni.

A faluban azt mondják: „Zsófi jó lány volt… mindig mindenkire várt.”

De ki várt rám?

Most itt ülök az üres konyhában, nézem a régi zománcos lábast anyám kezéből… És azon gondolkodom: vajon tényleg megéri mindig másokat választani önmagunk helyett?

Ti mit gondoltok? Megéri várni valakire egész életünkben? Vagy egyszer végre magunkat kellene választanunk?