Zárt ajtók mögött: Idegen vagyok a saját családomban

– Anya, most inkább ne gyere fel, jó? – mondta Zsófi, a menyem, miközben a kapuban álltam, kezemben a frissen sütött túrós batyuval. A hangja udvarias volt, de hideg, mint a novemberi eső. A fiam, Gergő csak lesütötte a szemét. Egy pillanatig azt hittem, rosszul hallok.

– De hát… hoztam sütit, gondoltam, megleplek titeket – próbáltam mosolyogni, de éreztem, ahogy a torkomban gombóc nő.

– Köszönjük, de most tényleg nem alkalmas. Majd lehozom a babát sétálni, jó? – válaszolta Zsófi, és már nyúlt is a kapuhoz. Egyetlen mozdulat, és az ajtó becsukódott előttem. Ott álltam a lépcsőházban, kezemben a süteménnyel, és hirtelen úgy éreztem magam, mintha idegen lennék ebben a világban.

A nevem Katalin. Hatvanhárom éves vagyok, özvegy. Egész életemben dolgoztam: először a textilgyárban, aztán a postán, végül egy kis könyvelőirodában. Mindig azt hittem, ha majd egyszer nagymama leszek, végre lesz időm szeretgetni az unokáimat, segíteni a fiaméknak – úgy, ahogy annak idején az én anyám is segített nekem.

De valami elromlott. Nem tudom pontosan mikor. Talán már akkor, amikor Gergő bejelentette, hogy Zsófi várandós. Akkor is furcsa volt minden: nem hívtak el ultrahangra, nem beszéltek velem a terveikről. Azt hittem, majd idővel oldódik a helyzet. De nem oldódott.

A kórházban is csak röviden engedtek be hozzájuk. Zsófi anyja ott volt végig – ő intézte az ügyeket, ő vitte haza őket. Én csak egy csokor virágot adhattam át az ajtóban.

– Köszönjük szépen, Katalin néni – mondta Zsófi anyja mosolyogva. – Most pihenniük kell.

Aztán hetekig csak telefonon beszéltem Gergővel. Mindig sietett: „Majd hívunk, anya!” „Most alszik a baba.” „Majd ha nagyobb lesz…”

A szomszédasszonyom, Marika néni kérdezte egyszer:

– Miért nem látod gyakrabban az unokádat? Más nagymamák egész nap ott vannak!

Csak vállat vontam. Hogy mondjam el neki? Hogy mondjam el bárkinek?

Az első hónapban még reménykedtem. Sütöttem, főztem, hímeztem egy kis takarót a babának. Mindig csak az ajtóban adtam át. Egyszer sem hívtak be.

Egyik délután Gergő felhívott:

– Anya, Zsófi kicsit fáradt mostanában. Ne haragudj, ha nem tudunk találkozni. Majd ha jobb lesz minden…

– Segíthetnék valamiben! – vágtam közbe kétségbeesetten. – Vigyáznék a kicsire akár egy órát is!

– Most inkább nem… Zsófi úgy érzi, egyedül szeretné csinálni – mondta halkan.

Letettem a telefont és sírtam. Úgy éreztem magam, mintha valami bűnt követtem volna el.

A húgom szerint túl rámenős vagyok.

– Kati, hagyd őket! Ez már nem a mi generációnk! Ma mindenki mindent maga akar csinálni! – legyintett.

De én nem tudtam csak úgy lemondani róluk. Hiszen ők az én családom!

Aztán jött az első karácsony az unokával. Reménykedtem, hogy végre együtt lehetünk. De csak egy órára hívtak át – akkor is ott volt Zsófi anyja és nővére is. Én meg ültem a sarokban és néztem, ahogy mások ringatják a babát.

– Katalin néni, adja ide azt a tálat! – szólt rám Zsófi nővére.

– Persze – motyogtam.

Gergő alig szólt hozzám egész este.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Az ablakon át néztem a karácsonyi fényeket és azon gondolkodtam: miért érzem magam ennyire feleslegesnek?

Tavasszal újra próbálkoztam. Felhívtam Gergőt:

– Elmehetnék veletek sétálni? Olyan jó lenne együtt lenni!

– Majd szólunk – mondta gyorsan.

Végül egyszer elhívtak egy parkba. Ott volt Zsófi is, de végig telefonált vagy babakocsit tolt messzebb tőlem. Amikor megpróbáltam ölbe venni az unokámat, Zsófi finoman elvette tőlem:

– Most inkább ne… Még kicsi hozzá.

Hazamentem és egész este csak ültem a kanapén. Elővettem régi fényképeket: Gergő kisgyerekként az ölemben nevetett rám. Akkor még minden olyan egyszerűnek tűnt.

Egy nap Marika néni átjött hozzám teával és pogácsával.

– Kati, ne hagyd magad! Menj oda hozzájuk! Harcolj az unokádért!

De hogyan harcoljak? Ha minden próbálkozásom falakba ütközik?

Aztán egy este Gergő váratlanul felhívott:

– Anya… beszélhetnénk?

Reménykedve mentem át hozzájuk. De amikor leültünk a nappaliban (Zsófi most kivételesen beengedett), rögtön éreztem a feszültséget.

– Anya… Zsófi úgy érzi, hogy túl sokszor próbálsz beleszólni abba, hogyan neveljük a gyereket – kezdte Gergő óvatosan.

– Én? Csak segíteni akartam! – tiltakoztam döbbenten.

Zsófi lehajtott fejjel ült mellettünk.

– Nekem fontos a saját ritmusom… Nem akarom azt érezni, hogy valaki mindig figyel vagy kritizál – mondta halkan.

– De én soha nem kritizáltalak! Csak… aggódom értetek! – fakadtam ki.

Hosszú csend lett. Végül Gergő megszólalt:

– Szeretünk téged, anya… de kérlek, adj nekünk egy kis teret!

Hazafelé menet azon gondolkodtam: lehet, hogy tényleg túl sokat akartam? Hogy az én szeretetem nyomasztó volt számukra?

Azóta ritkábban keresem őket. Néha találkozunk a parkban – ilyenkor Zsófi már mosolyog rám, de sosem hívnak fel magukhoz. Az unokám már másfél éves; néha álmodom vele: hogy együtt sütünk pogácsát vagy mesét olvasok neki este.

A barátnőim szerint adjak időt nekik. De mi van akkor, ha ez az idő sosem jön el? Ha örökre kívülálló maradok?

Néha azon gondolkodom: vajon hány nagyszülő érez így ma Magyarországon? Hányan állnak zárt ajtók előtt süteménnyel a kezükben és könnyekkel a szemükben?

Talán tényleg változott a világ… De vajon lehet-e még hidat építeni generációk között? Vagy örökre idegenek maradunk egymás életében?