Zemlélek – Egy bosszú története a magyar valóságból

– Hogy képzeled, hogy így beszélsz velem? – csattant fel anya, miközben a tányért az asztalra csapta. A porcelán megcsörrent, én pedig csak álltam ott, ökölbe szorított kézzel, és próbáltam nem sírni.

– Nem bírom tovább, anya! Nem akarok többé úgy élni, mintha minden rendben lenne! – kiáltottam vissza, hangom remegett a feszültségtől.

Ez volt az a pillanat, amikor végleg eldőlt bennem: valaminek változnia kell. A nevem Varga Gergő, huszonhárom éves vagyok, és az életem egyetlen nap alatt fordult pokollá.

Gyerekkoromban mindig azt mondták, hogy okos vagyok, ügyes vagyok, és nagy dolgokra vagyok hivatott. Apám, Varga László, a helyi általános iskola igazgatója volt egy kisvárosban, ahol mindenki ismert mindenkit. Anyám, Varga (született Tóth) Mária, könyvtárosként dolgozott. Egyetlen gyerek voltam, minden reményüket belém fektették. Zongoraórák, matekversenyek, angol különóra – soha nem volt időm csak úgy gyereknek lenni.

A gimnáziumban is kitűnő tanuló voltam. De soha nem voltam népszerű. Az osztálytársaim szerint stréber voltam, akit csak a szülei szeretnek igazán. Nem hívtak bulikba, nem voltak barátaim. Egyetlen menedékem a zene volt: esténként Chopint játszottam a régi pianínónkon.

Aztán jött az érettségi és a felvételi a Budapesti Műszaki Egyetemre. Apám büszke volt rám, anyám sírt örömében. Én pedig féltem. Féltem attól, hogy végre szabad leszek – és attól is, hogy mit kezdek majd ezzel a szabadsággal.

Az első évben kollégiumba kerültem. A szobatársaim – Szalai Bence és Farkas Zsolt – igazi bulizós srácok voltak. Hétvégente lerészegedtek a Blahán, hétköznaponként pedig alig jártak be órára. Én próbáltam tartani magam: tanultam, zongoráztam az egyetem gyakorlótermében, és csendben figyeltem őket.

Aztán megismertem Annát.

Anna gyönyörű volt: hosszú barna haja mindig rendezetten omlott a vállára, szemeiben valami különös fény csillogott. Informatika szakos volt ő is, de soha nem vette túl komolyan a tanulást. Mégis minden vizsgán átment – főleg azért, mert mindig akadt valaki (általában én), aki segített neki.

Az első hónapokban csak távolról figyeltem őt. Aztán egy este Bence szervezett egy kollégiumi bulit. Anna is ott volt. Együtt ittuk a házi pálinkát a konyhában, nevettünk, beszélgettünk. Akkor először éreztem azt, hogy tartozom valahová.

– Gergő, te miért nem jársz el többet velünk? – kérdezte Anna mosolyogva.
– Nem tudom… Talán mert félek kilógni a sorból – feleltem őszintén.
– Ne félj! Szerintem pont te vagy az egyetlen normális ebben a társaságban! – nevetett fel.

Aznap este először csókoltam meg Annát.

A kapcsolatunk gyorsan komolyra fordult. Együtt tanultunk vizsgákra, együtt jártunk moziba, hétvégente hazavittem őt hozzánk vidékre. Anyám imádta Annát – végre volt valaki az életemben, aki miatt boldog lehettem.

De ahogy telt az idő, Anna egyre távolabb került tőlem. Egyre többet találkozott Zsolttal – először csak tanulás ürügyén, aztán már nélkülem is elmentek bulizni. Éreztem, hogy valami nincs rendben.

Egyik este későn értem vissza a kollégiumba. A szobám ajtaja résnyire nyitva volt. Beléptem – és ott találtam Annát Zsolt ágyában.

A világom összeomlott.

– Gergő… ez nem az, aminek látszik… – kezdte Anna hebegve.
– Akkor mi? – kérdeztem halkan.
Zsolt csak vállat vont: – Sajnálom, haver…

Nem emlékszem pontosan, hogyan jutottam ki a folyosóra. Csak arra emlékszem, hogy remegtem a dühtől és a fájdalomtól. Aznap este eldöntöttem: bosszút állok.

A következő hetekben minden energiámat arra fordítottam, hogy tönkretegyem Zsoltot és Annát. Elhintettem néhány pletykát az évfolyamon arról, hogy Zsolt csalja Annát más lányokkal is (ami egyébként igaz volt), és hogy Anna csak azért jár Zsolttal, mert így könnyebben átmegy a vizsgákon. A közös barátaink lassan elfordultak tőlük.

De ez sem adott megnyugvást.

Otthon sem találtam békét. Anyám egyre gyakrabban hívogatott:
– Gergő, mi van veled? Miért nem jössz haza? Miért nem beszélsz velünk?
– Nincs semmi bajom! – vágtam rá ingerülten.
– Látom rajtad… Kérlek, mondd el!
De nem tudtam beszélni róla senkinek.

Az egyetemen is egyre rosszabbul teljesítettem. Elvesztettem minden motivációmat. Egyik vizsgán megbuktam – először életemben. Apám dühöngött:
– Ezért fizetjük neked az albérletet? Ezért dolgoztunk egész életünkben?
– Apa… én próbálkozom…
– Próbálkozni kevés! Vagy összeszeded magad, vagy hazajössz dolgozni!

Egy este aztán Anna keresett meg az egyetem parkjában.
– Gergő… beszélhetnénk?
– Minek?
– Sajnálom… Tudom, hogy megbántottalak…
– Nem érdekel! – vágtam rá dühösen.
– Kérlek… én tényleg szerettem téged…
– Akkor miért tetted ezt velem?
Anna lehajtotta a fejét:
– Nem tudom… Gyenge voltam…

Ott álltunk egymással szemben két összetört emberként.

A bosszúm végül engem pusztított el leginkább. Zsoltot kirúgták az egyetemről csalás miatt (egyik vizsgán lebukott), Anna pedig depressziós lett; hónapokig nem járt be órákra sem. Én pedig magányosabb lettem mint valaha.

A családommal is eltávolodtam egymástól. Apám már csak ritkán hívott fel; anyám aggódó üzeneteire sem válaszoltam sokáig. Egyedül maradtam Budapesten egy albérletben; esténként csak ültem a sötét szobában és hallgattam Chopint.

Egy nap azonban valami megváltozott bennem.
A zongora mellett ülve rájöttem: mindent elveszítettem – de talán mégsem késő újrakezdeni.

Felálltam és felhívtam anyámat:
– Anya… hazamehetek hétvégére?
A vonal túlsó végén csend lett; aztán anyám sírva fakadt:
– Persze… várunk haza!

Hazamentem vidékre; apám ugyan szigorúan nézett rám, de amikor este leültem mellé tévét nézni, megszorította a vállamat:
– Mindenki hibázik fiam… De soha ne hagyd magad elpusztítani a haragtól!

Most itt ülök újra Budapesten; próbálom összeszedni magam és újraépíteni az életemet. Néha még mindig fáj; néha még mindig dühös vagyok Annára és Zsoltra – de már tudom: ha csak bosszúból élek, soha nem leszek boldog.

Vajon tényleg lehet újrakezdeni mindent? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki mindent elvett tőled?