Nem Tudjuk Megengedni Magunknak, hogy Apát Elhozzuk Hálaadásra, és Most Azt Hiszi, Nem Törődünk Vele

A Hálaadás mindig is egy kedves hagyomány volt a családunkban. A sült pulyka illata, a nevetés visszhangja a házban, és az a melegség, amit a szeretteink körében érzünk, mind-mind kedves emlékek számomra. Az idén azonban minden rosszra fordult.

A férjemmel, Márkkal anyagi nehézségekkel küzdünk. A diákhitelek törlesztése, a jelzáloghitel és a váratlan orvosi számlák miatt a költségvetésünk nagyon szűkös. Reméltük, hogy sikerül annyit megtakarítanunk, hogy apát elhozhassuk Floridából Magyarországra Hálaadásra. Több mint egy éve nem látta az unokáját, Emíliát, és tudtuk, mennyit jelentene ez neki.

Ahogy közeledett az ünnep, világossá vált, hogy egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak a repülőjegyet. Mindent megpróbáltunk—csökkentettük az élelmiszerkiadásokat, kihagytuk a randevúkat, még néhány régi holmit is eladtunk online—de nem volt elég. A bűntudat súlyosan nehezedett ránk, de nem volt más választásunk, mint közölni apával a hírt.

Amikor felhívtam, hallottam a csalódottságot a hangjában. „Értem,” mondta, de tudtam, hogy nem érti. Azt hitte, kifogásokat keresünk, hogy nem akarjuk őt itt látni. „Ez csak egy repülőjegy,” tette hozzá, mintha ilyen egyszerű lenne.

A napok hetekbe fordultak, és a feszültség köztünk egyre nőtt. Apa ritkábban hívott fel minket, és amikor mégis beszéltünk, a beszélgetéseink feszültek voltak. Kérdezett Emíliáról, de a hangjában hidegség volt, ami korábban nem volt ott.

Eljött a Hálaadás napja, és az otthonunk üresebbnek tűnt mint valaha. Próbáltuk a legjobbat kihozni belőle Emília kedvéért, de apa hiánya érezhető volt. Amikor leültünk vacsorázni, nem tudtam elkerülni a szomorúság érzését. Ez nem így kellett volna legyen.

Vacsora után úgy döntöttem, újra felhívom apát. Talán ha világosabban elmagyarázom a helyzetünket, megérti majd. De amikor felvette a telefont, a hangja távoli volt. „Elfoglalt vagyok,” mondta kurtán. „Majd később hívlak.”

Soha nem hívott vissza.

A Hálaadást követő napok csenddel teltek. Márkkal alig beszéltünk róla, mindketten elvesztünk a saját gondolatainkban. Emília is érezte a feszültséget és megkérdezte, miért nem jött el nagypapa. „Más tervei voltak,” hazudtam neki, nem akartam ráterhelni az anyagi nehézségeink súlyát.

A karácsony is eltelt apa nélkül. A köztünk lévő szakadék minden nappal szélesebbnek tűnt. Küldtem neki képeket Emíliáról ajándékbontás közben, remélve, hogy ezzel áthidalhatom a távolságot, de nem kaptam választ.

Hónapokkal később egy unokatestvéremtől tudtam meg, hogy apa egyedül töltötte a Hálaadást. Nem ment el semmilyen családi összejövetelre és nem fogadott el baráti meghívásokat sem. Otthon maradt, ápolva sértett érzéseit és növekvő haragját irántunk.

A felismerés keményen ért. Az anyagi nehézségeink valami sokkal nagyobb dologgá nőttek—a megromlott kapcsolatunkká, ami úgy tűnt, már nem javítható. Szerettem volna elérni őt, helyrehozni a köztünk lévő köteléket, de nem tudtam hol kezdjem.

Ahogy telt az idő, a köztünk lévő távolság fájdalmas valósággá vált. Apa lemaradt Emília születésnapjáról, az első iskolai napjáról és számtalan más fontos pillanatról. Minden elmulasztott pillanat emlékeztetett arra, mit veszítettünk el.

Végül az anyagi nehézségeink többet vettek el tőlünk mint pénzt. Elvettek tőlünk értékes időt egy szeretett személlyel és olyan sebeket hagytak maguk után, amik talán soha nem gyógyulnak be.