Anyósom és a vödörnyi óriás uborka – Egy családi nyár drámája
– Hát, ezt nézzétek meg! – csapta le Margit néni a konyhaasztalra a vödörnyi, ormótlan uborkát. A zöldségek szinte kiugrottak a vödörből, olyan nagyok voltak, mintha egyenesen egy mesevilágból szöktek volna át hozzánk. A konyhában pillanatok alatt feszültség támadt, ahogy anyósom végigmérte a lakást, majd engem is, mintha azt vizsgálná, vajon elég jó háziasszony vagyok-e az ő fiának.
– Ezeket a kertben hagytam pár napig, hát ilyenek lettek – mondta, de a hangjában ott bujkált a szemrehányás. – Bezzeg Zoénak mindig a legszebbeket viszem.
Zoé, a sógornőm, persze most is ott ült a sarokban, és csak mosolygott. Neki Margit néni mindig külön csomagot készített: apró, zsenge uborkák, friss kaporral és egy üveg házi mézzel. Nekünk meg maradtak az óriások.
– Köszönjük, Margit néni – próbáltam kedvesen mondani, de éreztem, ahogy a torkomban nő a gombóc. Férjem, Gábor csak vállat vont.
– Majd csinálunk belőle valamit – mondta halkan.
De én tudtam, hogy ez nem csak az uborkákról szól. Ez mindenről szólt: arról, hogy sosem voltam elég jó Margit néninek. Hogy mindig Zoé volt a kedvenc. Hogy nálunk mindig valami hiányzik – ha nem is az uborka mérete, akkor valami más.
Aznap este órákig ültem a konyhában az uborkák fölött. Próbáltam kitalálni, mit kezdjek velük. Savanyúság? De ezek már túl érettek. Leves? Ki eszik nyáron meleg uborkalevest? Végül elővettem a régi családi receptes füzetet, amit még nagymamámtól örököltem. Ott találtam egy különös receptet: töltött uborka.
Másnap reggel Gábor anyja újra beállított.
– Na, sikerült valamit kezdeni azokkal a dögökkel? – kérdezte gúnyosan.
– Igen – feleltem halkan –, töltött uborkát csináltam.
Margit néni felvonta a szemöldökét.
– Töltött uborka? Az meg miféle úri huncutság?
Zoé ekkor belépett a konyhába, kezében egy kis tálka friss salátával.
– Nálunk is csak salátának készül az uborka – mondta mosolyogva. – De biztos finom lesz.
A családi ebédnél mindenki feszülten ült az asztal körül. Margit néni először csak piszkálta a töltött uborkát, majd egy falatot vett belőle. Először nem szólt semmit. Aztán letette a villát.
– Hát… ez nem is rossz – mondta végül kelletlenül.
Gábor rám nézett, és halványan elmosolyodott. Éreztem, hogy most először talán sikerült valamit bizonyítanom.
Az ebéd után Margit néni félrehívott.
– Tudod, lányom… én csak azt akarom, hogy Gábornak jó legyen. Néha talán túl szigorú vagyok veled. De látom, hogy igyekszel.
A hangja megremegett. Meglepődtem: sosem hallottam még ilyennek.
– Köszönöm, Margit néni – mondtam halkan.
Aznap este Gáborral sokáig beszélgettünk. Elmondta, hogy gyerekkora óta mindig Zoé volt az anyja kedvence, mert ő volt a legkisebb lány az unokatestvérek között. Én pedig mindig kívülállónak éreztem magam ebben a családban.
A következő napokban együtt dolgoztunk fel az óriás uborkákat: lett belőlük savanyúság, krémleves hidegen, sőt még lekvárt is próbáltam főzni belőlük. A gyerekek nevettek, amikor meglátták az üvegeket: „Uborkalekvár? Anya, ez komoly?”
A nyár végére már nemcsak az uborkák fogytak el, hanem valami feszültség is oldódni kezdett köztünk Margit nénivel. Egyik délután együtt főztünk lecsót a kertből szedett paprikából és paradicsomból. Margit néni mesélni kezdett a régi időkről: hogyan tanulta meg ő is anyósától a főzés fortélyait, és mennyire nehéz volt megfelelni neki.
– Tudod – mondta –, én sem voltam soha elég jó az én anyósomnak. Talán ezért vagyok ilyen veled is…
A szeme sarkában könny csillant. Megöleltem. Éreztem, hogy most először tényleg elfogadott.
Azóta minden nyáron együtt dolgozzuk fel a kert termését – legyen az kicsi vagy nagy uborka. És ha valaki azt kérdezi tőlem: „Mit kezdjek ezekkel az óriás uborkákkal?”, csak annyit felelek: „Készíts belőlük valami újat! És közben beszélgess azokkal, akikkel talán eddig nem sikerült.”
Vajon tényleg csak egy vödör uborka kellett ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz? Vagy mindig is ott volt bennünk ez a lehetőség – csak meg kellett találni hozzá a megfelelő receptet?